Magyarország zenetörténete I-II. [antikvár]

bevezető Szabolcsi Bence érdeméből a magyar zenetudomány már 1947-ben jelentkezett egy széles olvasótábornak szánt zenetörténeti összefoglalással. Munkája a 20—30-as évek kutatásainak summázása volt egy új, lényegesen többet ígérő korszak nyitása előtt, melynek egyik fő tervezője és irányítója éppen Szabolcsi lehetett. 1955-ben A magyar zenetörténet kézikönyve máris az új kutatási eredmények felhasználásával bővült, a folyó munkálatok kilátásai alapján egy következő, organikus folytatást ígérve. A 60-as évek végén már úgy tetszett, hogy a folytatás egyenesen egy részletes, öt kötetre terjedő magyar zenetörténet lehet. Bár a kötetsor megvitatása alkalmával felmerült az az elgondolás, hogy — a Magyarország története példájára — a megvalósítás a 19. és 20. század zenéjének ismertetésével kezdődjék, az MTA Zenetudományi Intézete a történeti sorrend mellett döntött. A határozat hátterében a magyar zenetörténetnek az a szemlélete állott, melyet Szabolcsi — Kodály eszméinek hatása alatt — 1924-ben A régi magyar zenetörténet problémái című tanulmányában ismertetett, és 1931-ben a Zenei lexikon Magyar zene címszavában részletesen is kidolgozott. Eszerint a magyarság ősi népdalaival együtt egységes népi kultúrát hozott magával az őshazából, melynek máig ránk maradt öröksége a népköltészet és a népzene. A későbbi tudatos müzenei kultúra kísérletei a közösség egységének bomlásával indultak meg, és abba a kettősségbe torkolltak, mely a nyugati formavilág és a keleti tartalom viszonyának különféle megvalósulása és a lényegében változatlan népkultúra között kialakult. Ilyen értelemben önálló magyar zenekultúrával történelmünk során először a 16. század históriás énekköltészetében és a vele kapcsolatos egyházi énekköltészetben találkozunk, folytatásának pedig a 17. századi főúri líra, majd a 17—18. századi kuruc költészet vehető. Végül is a verbunkos egész országra kiterjedő hódítása teremtette meg azt a légkört, melyben a népzene által megőrzött keleti szellem és tartalom a 19. századi kísérletek után megtalálhatta a maga nyugati kifejezőformáit. Ebben a folyamatban a városoknak csak a 18. század végétől jutott szerep, lévén azok addig egy intenzív német kultúra kifejlesztői. Ugyanez állt a 18. századi rezidenciákra, melyek 1700 után „hűtlenné lesznek régi hagyományaikhoz, s oly buzgalommal tárnak kaput a nyugati zenének, hogy mellette közel száz évig nem igen ügyelnek a parlagi magyar muzsikára". E szemlélet alapján a magyar zenetörténet témája a magyar nyelvű vokális és a népzenei szellemű hangszeres zene kialakulásának folyamata. Mivel a középkorból egyetlen ilyen irányú emlékünk sem maradt, annak zenekultúráját csak művelődés-