Bővebb ismertető
A martilapu
Bors nagyot nyújtózkodott a kedvenc párnáján. Annyira kótyagos volt a szundikálás után, hogy azt sem tudta, éjjel van-e vagy nappal. Csipke, a kék szemű cica a hátát a kutyusnak vetve dorombolt.
- Lehet, hogy jobb is, ha meg sem moccanunk egész nap Kint biztos csontig hatoló hideg van. Teljesen egyetértek a medvékkel téli álmot kellene aludnunk - motyogta félálomban Bors, és Csipke láthatóan csak egyetérteni tudott. Aztán, ahogyan a tacskólány egyik oldaláról a másikra hemperedett, megkordult a gyomra. - Éhesen mégsem lehet jól lustálkodni - sóhajtotta. Nagyot nyújtózkodott, megrázta magát, és kidöcögött a konyhába, ahol nyűgösködve keresni kezdte a gazdiját.
Csipke hunyorogva nézett utána a közös fészkükből.
- Vica! Vicaaa! - nyüszögött Bors. Nem érkezett válasz. Az ablakokon szokatlan fény áradt be a házba. Borsi gyanakodva indult a teraszajtó felé. Odaérve aztán nem hitt a szemének: a ragyogó kék ég átölelte az ébredező tavaszi tájat. A tacskó szája tátva maradt. Eltűnt a téli szürkeség, és a kutyus szinte már az üvegen át is érezte a cirógató napsugarat. Még az éhségéről is megfeledkezett. Megpillantotta a kertben serénykedő lányt.
- Előre, csak előre, lássuk, mi lesz belőle! Előre, csak előre, lássuk, mi lesz belőle! - mondogatta Vica vidáman.
- Vi-(a, Vi-(a! - csaholta a tacskó.