Bevezető a zene világába 2. (töredék) [antikvár]

A valaha is ismert és használt hangképző szerszámok végeláthatatlan tömegéhez képest elenyészően csekély azoknak a hangszereknek a száma, amelyek polgárjogot nyertek a modern hangversenyéletben. Igaz, hogy e néhány típus valamennyi közül a legfejlettebb, legtökéletesebb. Évezredes hagyomány, elődök hosszú sora áll mögöttük; — mint az élőlények fejlődésében, a hangszerek történetében is a lassú kiválasztás törvénye érvényesült. És korántsem értünk még az út végére: távoli kontinensek, egzotikus népek találmányai tünedeznek fel manapság is, a korábban meghonosodott hangszerek mellett. A kiválasztottak közül néhányan — például a hegedű, a cselló, a zongora, az orgona — önállóan is részt vesznek a hangversenyéletben, de a hangszerek többségének állandó otthona: a nagyzenekar. Ez indokolja, hogy történetünk szereplőit elsősorban a zenekarban betöltött feladatkörükön keresztül mutassuk be. HÚROS HANGSZEREK VONÓSOK Alig háromszázötven éve annak, hogy a német kisvárosokban akkortájt szokatlan összetételű: kizárólag vonós hangszerekből álló zenei együttesek bukkantak fel. Fokozta az összeállítás újszerűségét, hogy szerephez jutott benne a nemrég divatba jött hegedű is. A„capella fidicina" (hegedű-zenekar) hamarosan tért hódított és megtörte a hagyományos „városi síposok" (fúvós-együttesek) egyeduralmát. Zenekultúránk egyik pillére, a szimfonikus zenekar, a XVII. század hegedűs-zenekara köré épült. A vonósokhoz fúvós, majd ütó'hangszerek csatlakoztak, egyre növekvő számban. A zenekar színeinek és kifejező képességének gazdagsága, úgy látszik, nem ismer határokat — de az együttesben továbbra is, mindmáig a vonósoké a vezető szerep. Kezdettől fogva jellemző sajátossága a nagyzenekarnak, hogy a vonósok együttese — a kórushoz hasonlóan — csoportokra oszlik, amelyeknek tagjai egyforma kottából, egyforma hangszereken játszanak. Ezek: az első hegedűk, a második hegedűk, a brácsák, a csellók és a nagybőgők. (A zenekar többi tagjai: a fúvósok és az ütőhangszerek között is vannak egyformák - de ahány, annyifélét játszik.) Ebben különbözik a szimfonikus zenekar a társas zenélés egyéb formáitól: a népi zenekartól, a fúvós és tánczenétől, a kamaramuzsikától. Ismerkedjünk meg hát közelebbről a vonósokkal, a szimfonikus zene főszereplőivel. A vonó vékony, körülbelül 70 centiméter hosszú fapálca, amelynek egyik végét celluloidlapocska, a másikat csavarszerkezet egészíti ki; e két alkatrész között lószőrnyaláb feszül. A hosszú, fehérre cserzett szálak szorosan tapadnak egymáshoz - messziről úgy látszik, mintha egybeolvadnának —, amit az is elősegít, hogy időnként gyantával dörzsölik őket. A szálak feszességét az alsó, mozgatható csavar szabályozza. Mindez azt a célt szolgálja, hogy a vonó rugalmas legyen, hogy alkalmazkodjék a húr ellenállásához, akár lassan súrolva, akár gyorsan visszapattanva érinti azt. Régente domború alakú, íjhoz hasonló, a mainál jóval nehézkesebb és merevebb vonót használtak, míg Tartini, a hírneves hegedűművész kísérletekbe nem fogott, hogy rugalma-