Bartók Béla [antikvár]

Bartók levelei egy alkotásokban fehérre izzott élet kísérői, egy zárkózott lélek kibontakozásának váratlan tanúi. Száznál több levél 1899-től 1945-ig, csaknem fél évszázad küzdelme, reménye, terve, csalódása! Akit az öröklét formavilágában - zeneműveiben - csodáltunk eddig, most emberi közelségében lép elénk. A közzétett levelek zöme az édesanya elveszettnek hitt hagyatékából való. Sok széljegyzetre, bő kommentárokra itt szükség nincs; önmagáért beszél minden egyes levél. Szinte önmaguktól oszlanak három részre is, művészien: Az első rész (1899-1905) az özvegy édesanya pozsonyi szülői házától Budapestre felkerült ifjút mutatja, aki csakhamar eljut az önmagára ébredt alkotóművész Párizsból írt leveleinek tiszta emberi látóhatáráig. A második rész (1906-1921) a nemzetétől megcsömörlött lélek kétségbeesett vergődéseinek korszakába vezet. Ebből az időből kevesebb levél maradt fenn; édesanyjával ritkábban levelezhetett, népdalgyűjtő útjait a falvakban és művészkör útjait a nagyvilágban, elvágta a világháború. Minden erejét műveire összpontosította, beszámolóit legtöbbször felesége írta helyette. A harmadik rész (1922-1941) az első világháborúból való ocsúdástól egészen a második világháború kiélezett évéig vezet el - a lelki összeomlás kezdetéig. Mert Bartókot voltakép a hazájától -- népétől és családjától - való elszakadás sorvasztotta el. Betegsége mintha csak a halál ürügye lett volna, hogy valamilyen címen elragadhassa. - A kötet záróköve egy 1945-ös levél, melynek utolsó sora - „szeretnék hazamenni, de végleg" - az alig ismert esztendők homályából búcsúüdvözletként villan elénk. Bartók az idők teljességében álló, a történelem viharait kiálló muzsikában akarta megmutatni magát; a tökéletesedés útján megtett fokozatokra ritkán tekintett vissza, mindig új és új magaslatok foglalkoztatták képzeletét. Ezekben a levelekben nem nekünk akart megnyilatkozni. Magánéletébe pillantva pirulva érezzük arcunkon tiltó tekintetét.