Vígh Tamás [antikvár]

u T O N rossz ez a megfogalmazás: szobrász. Mindenki azt képzeli, hogy a szobrász agyagot gyúr, követ farag, de én azt hiszem, hogy a szobrász - formász "'^ Megyeri Barnának ez a kissé nehézkes szava olyan, mint a tenyér melegét örzö sárgombóc. Mintha nem is hangokból állna, hanem valami súlyos matériából, de éppen így fejezi ki a szobrászi munka lényegét. A megjegyzés Vígh Tamásra különösen illik: lemezhajlításaínak feltorlódó domborzata majd a mélyedésekben elcsituló síkjai, az illesztések pontos és érzékeny vonala, vagy másfajta kompozícióiban a mindennapi élet és tapasztalat elevensége elárulja, olyan művész ö, akt számára a közvetlenül megragadható forma határoz meg mindent. Nehéz körülhatárolni, leírni azt a plasztikai látás-, gondolkodás- és alakításmódot, amely legtöbb művét oly különös erővel hatja át, és nem könnyű megmagyarázni azt sem, miért érezzük képzelet és gondolat könnyű szárnyalását ott, ahol az anyag - a kö, a bronz, vagy a lemez - súlyosan támaszkodik a földre, vagy megfontoltan fordul a térben. Amit első pillantásra látunk, az kissé olyan, mint a gyakorlott háziasszony gyúródeszkáján alakuló, a gyúró-sodró kéz nyomát őrző egyszerű, házias matéria. Azután eljön a perc, amikor egy csapásra megváltozik a látvány, kibújik belőle az a „szellemkép", amely megadja a munka végső értelmét, a részleteknek és az egésznek jelentését. A konkrét forma és az adott szobor-eszme között fennálló, kivételesen közvetlen kapcsolat titokzatos, de egyszersmind kézenfekvő is, ahogyan a szobrász a lehető legrövidebb úton jut el egyiktől a másikig; a forma szüli a gondolatot és fordítva: forma és gondolat egymásból következik, egymásba-egymássá alakul. Ennek a hullámveréshez hasonló folyamatnak köszönhető a kompozíciók „kézmeleg" formai és szellemi frissessége. Azt gondolhatnánk, bizonyára nem kevés elszántság és harci kedv kellett ahhoz, hogy Vígh Tamás évtizedek változó körülményei között, a forgandó szerencsének kiszolgáltatott szobrász-sors terhei alatt máig megőrizze szobrászatának ezt a kivételes természetét. Művei láttán azonban azt tapasztaljuk, hogy többnyire inkább a formába vetett, csaknem naiv hite és gondolkodásának a plasztikai problémákra koncentráló mélysége segíthette pályája kezdetétől mostanáig. Amikor a hatvanas években a Vásárhelyi-emlékmű kudarcát nem veszteségként, hanem nyereségként fogta fel - „megnyertem a magam gondolatát"^ annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a külső események, a megrendelői szempontok, a viszontagságos történetek nem számítanak, ezek nem érintik a mű lényegét. A szobor mindezektől függetlenül létező valóság, amely a maga sajátos törvényeit követi, miközben a külső elvárás nyomai idővel lefoszlanak róla. Anyag és szellem kíméletlen dialógusa a plasztikán belül zajlik, és ez a tény egyáltalán nem könnyíti meg a szobrász dolgát, mert miközben engedelmesen követi e dialógus útmutatását, folytonosan mérlegelnie kell lépéseit, választania kell az adódó lehetőségek közül. Csak aki „fülig merül" a munkába, aki alkotás közben „se lát, se hall", aki számára csupán a forma létezik és minden egyéb abból következik, az nyerheti meg a maga plasztikai gondolatát. Legjobb műveiben ez így is történt. Ahhoz azonban, hogy ezt felismerje, nem kevés nagyvonalúságra és némi, talán könnyelműnek látszó, szabadságvágyra van szüksége. Életművén végigtekintve látható, hogy Vígh Tamásból nem hiányzik sem a formából kiinduló és ahhoz vissza-visszatérő gondolkodás rugalmas következetessége, sem a külső csábításoknak ellenálló szerénység, de nem hiányzik a szolid erő sem, hogy önmagát, műveit némi rálátással és szélesebb perspektívából ítélje meg. Már-már „együgyű" hite a formában azokkal rokonítja, akik benne maradva a sok évezredes szobrászati tradícióban, újra meg újra megpróbálnak felfedezni valami, még ismeretlen szegletet. Gondolkodásának elfogulatlansága