Virág és népművészet [antikvár]

Népművészet és virág fogalma szinte elválaszthatatlan, "Virágozás"-nak nevezi a magyar nép a díszítést, a díszítendő tárgy virágmintával való festését, megírását, kivarrását. "Virágozó" asztalosok festették a templomok famennyezetét, a menyasszonyi ládát; "virágozó asszonyok" jártak a fazekasokhoz, hogy megírják a cseréptálak, tányérok halmazát; "virágozó szűcsok" varrták ki a ködmönöket, bundákat; a szűrszabók is "virágozás"-nak mondták a cifraszűrok varrását. A virág, a virágból alkotott minta a magyar díszítőművészet fő - bár korántsem egyetlen, és nem is legrégibb - motívuma. A virágozó asszonyok és mesteremberek, a hímvarró leányok és faragó pásztoremberek a virágmintát sohasem közvetlenül a természetből vették. A minta kézről-kézre szállt, emlékezetből dolgoztak, esetleg lenézték a régebbi munkát, "szemmel loptak". Sohasem - hangsúlyozzuk, sohasem - merítették közvetlenül a természetből, nem a kiskertben lesték el a virág formáját, mégkevésbé a szabad mezőn. A vadvirágok nem témái a népművészetnek, nem téma a búza között növő gyomnövény, a pipacs, a "konkoly"-nak nevezett búzavirág, - a gaz a földműveléssel foglalkozó parasztembernek nem éppen gyönyörűségére szolgál. Alig találkozunk a díszítőművészetben a falusi virágos kertek, virágos ablakok újabb eredetű virágjaival. A margaréta neve például csak Goethe Faust-jának hatására terjedt el, a nefelejcs, hóvirág, árvácska, orgona csak a XVIII. század végén, illetve a XIX. század elején tűnt fel, látszólag népies nevük jórészt német fordítás, botanikusoktól származik. Ekkor tűntek fel a tengerentúlról származó virágok is, az amerikai tubarózsa, a napraforgó, a zinnea, a verbéna, az északafrikai rezeda. A fokföldi muskátli 1820 táján érte el a legnagyobb divatát Bécsben, csak azután került a magyar falusi házakhoz. Jellemző, hogy a muskátli még a legújabb eredetű hímzéseken sem fordul elő.