Háború utáni és kortárs művek aukciója 2019 [antikvár]

BevezetőA második világháború után úgy tűnt, hogy Magyarországon egy politikailag és társadalmilag nyitottabb, pluralizáltabb világ jön el. Mindez új helyzetet teremtett a művészek számára is, akik ekkor Joggal reménykedtek abban, hogy szabaddá vált az út előttük az eleven tradíciókból táplálkozó, valamint a nyugati modernizmus eredményeit értő és felhasználó, demokratikusabb művészet feté. Nem is tétlenkedtek sokat, 1945 őszén megalakult az Európai Iskola, amelynek teoretikusai (Pán, Mezei, Gegesi, Kállai) és művészei (többek között Anna Margit, Barcsay Jenő, Bálint Endre) a modern szellemiség meghonosítását és az európai kulturális értékek meghonosítását tűzték ki célul. Egy rövid időre lehetőség nyílt a társadalmi nyilvánosság keretein kívülre szorított, alig ismert vagy ismeretlen áramlatok, mozgalmak és izmusok felélesztésére, folytatására és megismertetésére.A feltétlen öröm és béke azonban még az Európai Iskolában sem tartott sokáig. 1946 folyamán, a nonfiguratív művészet képviselői a belső ellentétek miatt kiváltak, majd Kállai Ernő vezetésével és művészetelméletére alapozva, létrehozták az Elvont Művészek Csoportját Kállai tézise szerint a létezés egyetemes törvényszerűségeit, mélyebb dimenzióit a művészet és tudomány együttműködésével lehet feltárni, és az absztrakt, szürrealista alkotások ábrázolják maga valójában a természet igazi oldalát. Nem pusztán az ember, hanem az embert is magéban foglaló természet rejtett arcát találta meg bennük, Az Elvont Művészek Csoportjának két meghatározó alakja, akik azelőtt is, később is konzekvensen - és ezzel nagy áldozatokat hozva - a nem-ábrázoló művészet területén alkottak: Gyarmathy Tihamér és Lossonczy Tamás, Utóbbinak most aukcióra kerülő két korai műve (7. és 14. tétel) a művészcsoport 1948-es bemutatkozóján volt kiállítva. Csakhogy eddigre ismét más szelek fújtak: megváltozott a politikai helyzet és a magyar kultúrpolitika felől, a zsdanovi elvek mentén egyre több, hevesebb bírálatérte az absztraktokat. Dekadens és öncélú művészeknek bélyegezték őket és nyilvános szereplésüket sok-sok évig megtiltották. Persze nem ők voltak az egyedüliek, akik rosszul jártak; kevésen múlott, hogy kit soroltak, a korabeli zsargon szerint, a burzsoá művészethez, s kik feleltek meg a szocialista realizmus dogmáinak,A változás szelét a hatvanas évek közepétől lehetett érzékelni a magyar képzőművészetben, melynek első fontos állomásai az ún, szürnaturalisták (Lakner László, Csernus Tibor, Korga György) és a Zuglói Kör {Molnár Sándor, Bak Imre, Nádler István, Attalai Gábor, Csiky Tibor, Hencze Tamás) voltak. Mindkettő ragadványnév, melyeket az utókor akasztott rájuk: előbbieké Perneczky Géza 1966-os tanulmánya után vált közismertté, míg az utóbbi Molnár Sándor zuglói lakására utal, ahol a fiatal alkotók összegyűltek, A Csernus Tibor körül csoportosuló szürnaturalisták a naturálisan megfestett, sokszor ironikusan, kifejezetten szocialista realista témájú részletekből felépülő, különféle mértékben és módokon roncsolt, torzított, visszakapart, összhatásukban szürreális festményeket alkottak - melyeket nehéz nem az akkori kultúrpolitika kritikájaként felfogni. Egyik választott, nagy példaképük Max Ernst volt, akinek az 1963-ban megjelent, A jóság hete című kötetének állatfejű szereplőiről mintázta Lakner László Metamorfózis - Egyszer, aztán, később (47. tétel) c. művén lévő alakokat, akik a hatalom és erőszak megtestesítőjeként tűnnek fel. Az utalást mindenki értette, de még elvi kritikusai sem vonhatták kétségbe Lakner tehetségét, továbbá, hogy a festmény a korszak egyik kulcsműve, A Metamorfózist először a - nagy port kavart - Stúdió '67 kiállításán mutatták be, majd negyven évre kikerült a magyar közönség látóköréből. A Zuglói Kört alkotó laza baráti társaság (egyféle önképzőkör), a magyar és egyetemes avantgárd művészet megismerését tűzte ki céljának és mindenekelőtt a francia lírai absztrakcióval rokonszenveztek. Mielőtt Tót Endre kidolgozta volna a SEMMI, a ZERO vagyaz ÖRÖM konceptualista esztétikáját és végleg felhagyott volna a festészettel, kifejezetten olyan alkotásokat készített, amelyekben a személyes jelenlét, a szenvedélyes hangulatok, a többnyire egy központi motívum köré rendeződő ösztönös mozdulatok kapják a főszerepet: Fehér-képek (59. tétel). Angyalföldi naplórajzok, kaüigráfiák. Attalai Gábor később ugyancsak a koncept területére tévedt, de Bak Imre visszaemlékezése szerint a hatvanas évek elején járt a Zuglói Körbe, és - kísérletező hajlaméhoz híven - maga is festett a lírai absztrakció ihlette képeket (58. tétel). Mindkét csoport tagjai a hatvanas évek második felétől új hatásokkal (pop-art, hiperrealizmus, hard edge) szembesültek, és művészeti pályájuk eltérő irányba ment továbbAz azóta egy egész nemzedék névadójává lett ipartervesek testesítették meg a hatvanas évek végén éledező progresszív neoavantgárd irányzatokat. Keserű Ilona művei - melyek a folytonos mozgás, hullámzás, gubancolödás" illúzióját keltő motívumrendszerekre épülnek (31. tétel) - jelentették a hidat az avantgárd első generációjához (az Európai Iskolához és Martyn Ferenchez). Nádler István és Bak Imre képviselték a szigorúan szerkesztett, reduktív szemléletű hard edge magyarosított változatát, amely a festészetben a primer, geometrikus formák és homogén színmezők kapcsolatára épült, valamint a narrativitás minimalizálására törekedett (39. tétel). Kettejük müvészetfelfogásához Hencze Tamás hetvenes évekbeli alkotásai párosithatóak leginkább, akinek op artos, fémcső-motívumra emlékeztető, lyukacsos" kompozícióin az illúziókeltés, elbizonytalanítás kapja a főszerepet (2., 32., 38. tétel), Az Iparterv II, kiállításához csatlakozott, többek között, Baranyay András és Méhes László is, akik a hetvenes évek elején a fotörealizmus képviselői voltak. Baranyay később médiumot váltott, és a fotózásra tért át, amelyet különböző technikákkal manipulált. Gyakori témája az önarckép, amelyek objektív önvizsgálat eredményei (27. tétel), és óhatatlanul Rembrandtot juttatják eszünkbe