Énekes álarc nélkül [antikvár]

ELOSZO Sokan kérdezték, kollégák és ismerősök, mi késztetett arra, hogy megírjam az életem és művészi pályafutásom történetét, és miért most, nem pedig később, hiszen a számvetéshez még fiatal vagyok. Talán igazuk van, hiszen a művészek általában jóval idősebb korban szoktak visszatekinteni életútjukra. Én mégis úgy hiszem, hogy eddigi életem során már annyi mindent megéltem, a pályám pedig kezdetektől fogva olyan mértékben rendhagyóra sikerült, oly sok hihetetlen dolog történt meg velem, és olyan végletesen sokféle, hogy ezeket nemcsak megélni, hanem lejegyezni sem volt könnyű. Ugyanakkor talán van annyi tanulságuk, hogy szakembernek és opera rajongónak egyaránt érdemes elolvasni. És visszaemlékezni szerintem most kell, amikor még szinte minden frissen él az emberben, és nem harminc év múlva, amikor az emlékeket, különösen a negatív élményeket talán , már jótékony homály fedi be, illetve az ember hajlamosabb életében I csak a szépet és jót látni, és megmutatni. Semmilyen tényt, eseményt nem változtattam meg! Semmit nem szépítettem, és főként nem dramatizáltam. Nem akartam másnak tűnni, mint amilyen voltam, és amilyen vagyok. Azt írtam meg, ami valóban megtörtént velem. Nyilvánvaló, hogy ezek a történések hazai és külföldi pályatársak világában zajlottak le, tehát visszatekintésem nemcsak rólam szól, hanem, módjával, róluk is. Én nem vagyok ítélkező, vagy éppen felmentő típus. Az általam igaznak megélt igazat akartam leírni úgy, hogy lehetőség szerint önmagamhoz is igazságos maradhassak, miközben senkit nem szeretnék megbántani. Én vállalom mindenestől azt az életet, ami nekem megadatott. Lukács Gyöngyi