A későrómai iparművészet [antikvár]

Gerince megtört és kifakult.
Érdekes, nagyszerű könyv, igazi remekmű, a benne elmélyedni tudó olvasónak a művészettörténeti kutatás és gondolkodás kalandja; pedig a későrómai iparművészet --akárcsak Alois Riegl (1858-1905) korában - ma sem tartozik a művészet közkedvelt korszakai közé. Riegl azonban biztos kalauznak bizonyul labirintusában. A rendkívül érzékletes műelemzések révén a későrómai elefántcsont-faragványok, domborművek, épületek és ötvösmunkák szinte az olvasó személyes ismerőseivé válnak, és feltehetőleg meg is kedveli majd ezt a többé-kevésbé ismeretlen világot: az antikvitás alkonyát - az új európai művészet hajnalát; mindezeken túl pedig megismerkedik Rieglnek a művészettörténet-írásban új korszakot nyitó módszerével is. „Valamennyi Riegl-elemzés bensőséges párbeszéd a művel, amelynek két résztvevője a mű formája és a néző szeme, s a kettő a beszélgetés során minden titkát feltárja egymás előtt" - írja Utószavában Szilágyi János György. A művészi és a tudományos szempont itt egybeesik, így nyilatkozik meg előttünk a tárgy formai rendszere, így tárulnak fel belső és fejlődéstörténeti összefüggései. Valóban nem tudjuk, mit csodáljunk jobban, a szerzőnek a tárgyak iránti hűségét-e, amely a teóriát sohasem akarja ezek rovására érvényesíteni, vagy az egész mű átfogó szemléletét, kompozíciós egységét, úgy, amint az magukból a tárgyakból kibomlik: benne az egyes részletek végül is mind elnyerik a maguk helyét. A zárkózott és fegyelmezett mondatok mögött az igazságkeresés szenvedélye ég, ez tette képessé Rieglt arra, hogy az elmúlóban egy eljövendő új művészet első hajtásait felfedezze.