Magyarok [antikvár]

mwmam magyarokat a képeken, és nézem a magyarok képeit. Az otthonosság érzése fog el. Nem csupán attól, amit látok, hanem a látvány mögül felsejlő szándéktól is. Mert ami ezeken a lapokon megtörténik, az foglalkoztat engem is már évtizedek óta. Miként lehet képek által megérteni a külvilágot, hogyan lehet látvánnyal, képek sorozatával, okos összerendezésével véleményt mondani? Arról is, hogy milyenek vagyunk, hogy milyen a művészetünk, hogy milyen a magyar. Hogyan lehet sok, egyedi és önmagában álló látványt, a képekből megsejthető sorsokat úgy összefűzni, hogy az egymás mellé rendezett fragmentumok egy érvényes, közös történetként szólaljanak meg? Hogy a részlegesből jellegzetes legyen, hogy a vizualitás területén is szülessen válasz arra a kérdésre: van-e közös karaktere az itt élőknek, az itt született művészetnek. Évtizedek óta inspirál ez a kérdés, ezt próbáltam a magyar festészetről szóló könyveimben is elmondani: az óriási merítésből válogatott rengeteg mű elrendezésével, párosításaival, a válogatás hangsúlyaival elmesélni a mi történetünket. Érthető hát, hogy ez a könyv nagyon közel áll hozzám: egy kicsit magamra ismerek benne.