Latabár Kálmán album [antikvár]

Már nevének hallatára elmosolyodunk, puszta megjelenése nevetést vált ki a nézőtéren, legkisebb gesztusa, egyetlen cinkos kacsintása vagy félszeg mozdulata hangos, vidám kacagást fakaszt, ha pedig megszólal utánozhatatlanul rekedt, kicsit fátyolos hangján, kissé félrehajtott fejjel elkezd tréfálni önmagával, vagy beavat bennünket eljátszandó szerepe titkaiba, szinte észrevétlenül mi is részesei leszünk annak a bűvöletnek, amelyet egyszerűen csak úgy nevezünk, hogy önfeledt vidámság. Mintha egy láthatatlan karmester intésének engedelmeskednénk, úgy veszünk részt a hahotázás felzúgó orkánjában, úgy tapsolunk ütemesen a néhány perce még ismeretlen közelebbi és távolabbi szomszédainkkal. Ő tudja a titkát annak, miként kell eggyéforrasztani a nézőteret, mert sohasem kívülről alakítja a szerepet, hanem szinte velünk együtt teremti meg azt. Érezzük, hogy személyesen nekünk játszik, hozzánk szól; megszűnik a rivalda rideg választóvonala: ő ott játszik közöttünk. Erre csak a színpad legnagyobb művészei képesek.