Képszabadság - "Átkos" pillanatok [antikvár]

Megszámolni mindmáig nem sikerült, de tízezernél bizonyára több tekercs fekete-fehér negatívot őriznek a Népszabadság fotóarchívumát rejtő hatalmas fémszekrények. És ez csak az 1964 és 1989 közötti negyedszázadban keletkezett anyag: a Szabad Nép-kor-szak és a korai Népszabadság-évek filmjei a Magyar-Nemzeti Múzeum klimatizált raktárában pihennek. Igaz, ezzel a részleges gyűjteménnyel is párját ritkí-tóan szerencsésnek mondhatjuk magunkat. A sajtóprivatizáció eseménydús és kevéssé kontrollált éveiben a legtöbb archívum kézen-közön eltűnt ugyanis. Mindössze két kollekció maradt meg, a jövő hasznára és tanulságára: az MTI-é és a miénk. Azokat a négy-öt évtizeddel ezelőtt készült fotókat, amelyeket lapunk immár nyolcadik éve heti rendszerességgel publikál a Képmentő rovatban, önök előtt valójában nem látta soha senki. A korabeli napilap-készítési technika egyszerűen nem tette lehetővé az élvezhető minőségű fényképek közlését, a legkitűnőbb felvételből is elmosódott szürke paca lett a nyomdagépeken. A szerkesztők belenyugodtak tehát a bélyegnyi vagy féltenyérnyi, a szövegtengerbe afféle muszájból beillesztett fotók közlésével. Arról nem is beszélve, hogy a fényképek dolgában ugyanúgy működött az éberség, mint a szövegek esetében. „Kiállításra jó lesz" - szólt a korabeli fotóriporter mondás, jelezve, hogy mindenki pontosan tudta: az őszintébb, ironikusabb, kicsit is áthallásos helyzetek legfeljebb a sajtófotó-bemutatókon kerülhetnek a közönség szeme elé. „Holnapra megforgatjuk" - Ezt a címet adtuk a Képmentő sorozatból válogató könyvek harmadik darabjának. Hiszen lázas változtatási szándékot tükröznek ezek a fotók: a vágyat, hogy az építők, s persze a bontók buzgólkodása nyomán teljesen megváltozzék a világ, de legalábbis a város, az épített környezet. A kötet által bemutatott időszakban, a hatvanas-hetvenes években épült a metró, ekkor tűntek el a villamosok, ennek a kornak köszönhetjük az új Erzsébet hidat, és ekkor enyészett el a régi Nemzeti Színház is, hogy aztán jó darabig ne épüljön másik helyette. A fotóarchívum ma még javában tartó feltárása során „régészeti" szenzáció eddig nem került elő. De temérdek olyan képpel lettünk gazdagabbak, amelyek - bármilyen céllal készültek ís - tűpontos lenyomatai a múltnak. Az utcák képe, a járókelők ruhája, a kirakatok vagy épp a hírességek véletlen elrendeződése valamely kitüntetett alkalomkor sok történelmi tanulmánynál többet mond. A korabeli újságok hírei pedig néha direkten, máskor éppen elhallgatásaik által rengeteget tesznek hozzá azokhoz a néha kifejezetten rejtvényfejtői tálentumot igénylő, pár szavas feljegyzésekhez, amelyeket a valahai fotóriporterek a filmes tasakokhoz mellékeltek. A fotókhoz a Népszabadság egykori és jelenlegi újságírói írtak kommentárokat. Akinek szerencséje volt, akár a kép mellé szánt eredeti cikket, esetleg az egykori szereplőket is megtalálta. Más saját korabeli emlékeit elevenítette fel, esetleg olyasmiről írt, amit a fotó immár a kétezres években idézett fel benne. A végeredmény, ezt reméljük legalábbis, színes és továbbgondolásra érdemes képet fest az „átkosról". Vagy talán csak kellemes szórakozást ajánlanak a negyven-ötven éve elkapott pillanatok: láthatunk táncra kérést a régi ifiparkban, kezdetleges közlekedési dugót és spontán bikaviadalt. Itt van a félig lebontott Nemzeti és a lesüllyesztésre váró fúrópajzs is. Abból a korból, amikor tényleg meg akarták forgatni az egész világot.