Figaro házassága [antikvár]

„Nők, nők, nők! Esendő, csalfa teremtmények... Nincs állat a teremtésben, mely megtagadhatná ösztöneit; hajlamaitok szerint ti hűtlenségre lennétek ítélve? Nekem makacsul nemet mondott, amikor unszoltam a grófné előtt, de mihelyt hűséget fogadott, még ott, a ceremónia alatt... Álnok hitszegő! Hogy mosolygott, mikor a levelet olvasta, én meg mint egy hülye... Hát nem, gróf úr, azt lesheti, hogy a magáé lesz; nem lesz a magáé!... Azért, mert főnemes, mindjárt lángésznek is képzeli magát? Nemesi cím, vagyon, rang, pozíció: ezektől van úgy eltelve? Ugyan mit tett értük? Csak megszületett, aztán már a kisujját sem kellett mozdítania. Egyébként viszont ugyanolyan közönséges ember, mint bárki más! Ellenben nekem, hogy a franc esne belé, nekem, aki olyan mélyről jöttem, már a puszta megélhetéshez is annyi okosságra, előrelátásra volt szükségem, hogy azzal száz évig is el lehetne kormányozni egész Spanyolországot. Velem akar kikezdeni? Valaki jön... Susana?... Nem, senki. - Sötét az éjszaka, mint a pokol, és én itt állok, és játszom a férjek ostoba szerepét, pedig még csak félig vagyok az!"