Csak egy pestis [antikvár]

Hatalmas pusztaságon, hóviharban, lámpáival az örvénylő havazásba világítva halad egy tehervonat. Lassan, hosszasan. Megkerüli a szélhordta hóbuckák alól alig kilátszó várost. Elenyészik a havas homályban. Hosszú, földszintes épület, valahol, ahol már a madár sem jár, ezt is beterítette a hó. Egyik-másik ablakában gyönge fény. A behavazott táblán lévő feliratot nem lehet elolvasni. A portán egy vaskályha mellett tatár öregasszony ül, mélyen a homlokába húzott fejkendőben, amire még nagykendőt is vett. Kiskésével apró falatokat vág le a szárított húsból, fog nélkül nyámmog. Tekintetében irány nélküli figyelem. Rudolf Ivanovics Majer egy biztonsági fülkében ül. Védőruhát, maszkot visel. Az arcát nem látni. Kezén kesztyű. Hosszú pálcával ülteti a sejtkultúrát a petricsészékbe. Ég a spirituszégő, lángja a férfi minden mozdulatára megremeg. A mozdulatok pedig óvatosak, már-már szertartásosak. A portán, az asztalon hosszan, kitartóan csöng a telefon. Az öregasszony nem siet, hogy fölvegye. - Á, a sátánfajzatja, de kajabál, de kerepel - morog. A telefon nem hagyja abba. Az asszony fölveszi a kagylót: - Rabolatórijum! Éjszaka van, nem tudtad, éjszaka! Mit kajabálsz? Senki sincsen. Nem tudok fölírni, dehogy tudok. A Majer az van! Várjál. Mondom, hogy várjál! 7