A némafilm egyetemes története 1895-1929 [antikvár]

A századelő fiataljai is szerettek moziba járni, átélni a csodát, hogy a kép megmozdul, a valóság rögzíthető, ráadásul érzelmes vagy fantasztikus történetek peregnek a vásznon. Ám kevesen voltak, akik a technikai csoda feletti ámuldozás vagy akár csak a kitűnő szórakozás közepette felismerték volna, hogy éppen egy új művészet megszületésének kortársai és szemtanúi. Hevesy Iván egész munkásságában ez a mozzanat a legrokonszenvesebb: tudta, hogy azért kell megörökítenie mindent, mert „még egy-két évtized, és a mai embernemzedékben már elmosódó, nehezen elemezhető emlék lesz a mozi születése". A film őskora valóban sok tekintetben homályos már; a pionírok nem gondoltak az utókorra, tekercseik megőrzéséről, gyűjtéséről nem gondoskodtak, nagyon sok film elveszett. Már majdnem eltelt a filmművészet első 100 éve, de a keletkezett alkotások gyűjtésének és megőrzésének intézményes feltételei csak az elmúlt 40-50 évben alakultak ki. így aztán nyugodtan állíthatjuk: Hevesy írásai szinte muzeális értékűek, s minden filmbarát ugyanazzal a tisztelettel kezelheti őket, mint a régész a földből kiásott műkincseket: aki mindezt papírra vetette, jelen volt az évszázados művészet kezdeteinél. De nemcsak ott volt és beszámolt, nemcsak krónikása akart lenni, hanem már a kezdetektől törvényeket, műfaji meghatározókat, sajátosságokat: esztétikát keresett és talált a kezdetleges, sokszor primitív, de a jövő lehetőségeit mégis tartalmazó őskori filmecskékben, majd később, a hőskor maradandó értékű, máig klasszikus némafilmjeiben. A 100 éve született Hevesy már 1913-ban, egyetemista korában szemináriumi dolgozattal jelentkezett a mozidrámáról. Később képzőművészeti kritikái és fotóesztétikai írásai mellett rendszeresen foglalkozott a filmmel, elemzései rangos folyóiratokban láttak napvilágot. A Nyugatban 1922-től 1928-ig jelentek meg kritikái, esszéi ma már filmtörténeti jelentőségű filmekről, Chaplin Aranylázáról, Fritz Lang Metropolisáról, Murnau Virradatáról, de írt rendezői és színészportrékat is Abel Gance-ról, Buster Keatonról, Elisabeth Bergnerről és másokról, valamint meghonosított egy jellegzetes kritikai műfajt, „A filmszezon mérlegét", amelyben egy-egy év termését elemezve a filmművészet fejlődésének tendenciáiról is képet alkothatott. 1925-ben pedig az Athenaeum kiadásában jelent meg legfontosabb elméleti írása, A filmjáték esztétikája és dramaturgiája, amely legalább annyira értékes alapmű, mint a 20-as évek elején kibontakozó és felvirágzó nemzetközi filmelméleti irodalom, Louis Delluc, Léon Moussinac, Balázs Béla, Rudolf Arnheim munkái. Publikált még Hevesy Iván a Kékmadárban és a Magyar írásban, dolgozott a Németh Antal szerkesztette Színészeti Lexikon számára, 1943-ban pedig megjelentette A film őskora és hőskora című művét, kötetünk első nagy fejezetét.