Robbia [antikvár]

Fedlapjai enyhén kopottasak
Kevés korszak művészete ragyog olyan sokféle színekben, kevés korszakban érvényesülnek a különböző tehetségek egyéniségük szerint olyan szabadon, mint Itáliában a XV. században, a quattrocentóban. A gótikának melodikus, de megunt vonalvezetésétől a legeltérőbb módon igyekeztek szabadulni, és a természet közvetlen szemlélete útján új stílust formálni. Volt olyan művész - hogy csak a szobrászokat tekintsük -, aki közvetlenül az antik emlékeket vette mintául, mint Nanni de Banco, vagy aki könyörtelen következetességgel kereste a valóság visszadásában rejlő kifejezést, mint Donatello, és volt olyan, aki mint Ghiberti, a természetet megfigyelve, elevenségét el nem ejtve, továbbra is a gótika formaeszményét hangsúlyozta. Ghiberti még legfejlettebb alkotásaiban sem feledkezik meg a körvonalak régi, lágy, szinte dallams lejtéséről, Luca Della Robbia pedig a Ghiberti-stílusra támaszkodva igazi klasszikus stílust teremtett. Oly tisztán, egyszerűen, nagyvonalúan, a mellékesek elhagyásával formál mindent, hogy alkotásai klasszikusakká válnak szépségüknél, harmóniájuknál, lelki nemességüknél fogva. Kifejező anélkül, hogy művészete a csúnyát ismerné. Raffaello ösztönös zsenialitása jelenik meg benne a maga kiegyenlítettségében, szinte egy évszázaddal korábban.