Minden napomat [antikvár]

Részlet: EGY HORTOBÁGYI FESTŐ EMLÉKÉRE Dr. Móri Antal főorvosnak Bárándra A festék szőr-nyomaiban fölrepedt képeiden a pusztai szik. Ecsetet mozgató kezed útján forgószélként kavargó ménes indult neki a végtelennek. A nyár tűzvonalaiban járva sehol sem támadt rám olyan fullasztó kábulattal az aszály melege, mint amikor vásznad szövetéből kiéreztem a hortobágyi szárazság föld-szagát. Neked nem kellett modell, mert itt festhettél bármit magasztaltad a Rónaságot és megfestetted azt is, amit senki sem vett észre. Nálad egybeolvadt a puszta az éggel, hagytad hogy együtt álmodjak veled s ha te is akartad, láttam a tengerkék madárszárnyba kapaszkodó délibábot, az akvarell-rétek opálos fűfoltjait vagy az április tavaszi hadseregét, a fölserkenő füvek zöld szablyáival vonuló hangyákat. A vadvirágok násztáncát a darazsakkal úgy festetted meg, mint a legszentebb föltámadást. Én kicsi vagyok hozzád képest, nem teremtettem semmit és megóvni is alig tudom azt, ami már megvan. De minden lélekből kikevert színed nekem Istent, Hazát, Reményt jelent. Messzire vezettél és én követtelek, ha ecsetet mozgató kezed elindult a vásznon és a megvilágosító fény útját kereste. 8