Festő-fényképészek 1840-1880 [antikvár]

A 19. századi fotográfia a viszonylagos pontosság, a természethűség ideáját adta a művészetnek, a világnak. Ez idea korabeli fogadtatását, folyamatos módosulásait kísérjük most figyelemmel a festő-fotográfusok szemszögéből. Az európai művészettörténetben az 1960-as évektől egyre fontosabb szerepet kapott a fotográfiák vizsgálata. Egyre-másra kerültek napvilágra egyes művészek életművének keletkezéstörténetét árnyaló jelentős fotóanyagok. Nem célom ezúttal összegyűjteni, ismertetni francia, német, osztrák művészek (Manet, Delacroix, Vuillard, Lenbach, Kaulbach) festményeinek fotográfiai előképeit. Számos tanulmány foglalkozott a művészeket inspiráló, forrásként kezelt modellfényképekkel, az újfajta megközelítés a remekművek új aspektusait tárta fel. Ez a kötet a képzett, iskolázott festőművészek és a fotográfiai ipar magyarországi kapcsolatait elemzi, ezen belül a "festő-fotográfusok" tevékenységét, szerepét, jelentőségét tárgyalja, azokét, akik 1840-1880 között meghatározó szerepet játszottak a hazai fényképezés történetében. A fényírás feltalálását követő első évtizedekben a festészeti iskolázottságú fotográfusok könnyebben boldogulhattak fényképészként. Rendkívül erős volt bennük a művészi fotográfia megteremtésének vágya. Festészeti akadémiai tudásukat, komponáló tehetségüket arra használták, hogy fejlesszék a kezdetben csupán a technikai változások által vezérelt új műipart. Úgy akarták használni a fényképezőgépeket, ahogy a litográfusok a követ. Festmény-jellegű fényképeik az elvárásoknak megfelelően tökéletesen illeszkedtek a festészeti stílusokhoz és a divathoz. A festő-fotográfusok csoportja a fényképészetet a műipar szintjéről a magas művészet, de legalábbis a metszetek, litográfiák szintjére szerette volna felemelni. Szerepükhöz eddig többféle irányból közelítettek, többféleképpen ítélték meg. Ezeket az értékeléseket anélkül fogjuk egymás mellé állítani, hogy egyik vagy másik koncepciót kizárólagosan kezelnénk. Nem vettem viszont figyelembe a historizmus festészeti mozgalmait elutasító, a 19. század második felének egész képzőművészetét megkérdőjelező írásokat. Az akadémiai művészet stabil, viszonylag egyöntetű festmény és sokszorosított grafikai képanyaghoz való idomulást követjük nyomon, miközben előtérbe helyezzük a fényképész műtermek munkáját.