Európa elrablása [antikvár]

Előszó Mielőtt belefogtam, aztán közben is azon rágódom, hogy egy könyv elején mire való az „előszó". Pontosabban, hogy ez esetben kizárólag a magam megítélése szerint miként teljesíthetek indokoltan. Ajánlatként, javaslatként, kínálásként, reklámként, útbaigazításként maga volna a kisszerű bizalmatlanság, a fölösleges hülyeség. Az, aki megvette ezt a könyvet, vagy aki csak lapozgatja egy könyvesboltban, többnyire a szerző alapján tudja, miért nyúlt utána, vagy miért vette meg - széljegyzet: hogy melyik könyvet vegyem kézbe, részemről önhatalmúan individualista döntés eredménye, ha abba valaki belepofázik, az számomra csak illetlen szófecsérlés. Ezért írom meg-megakadva az előszót, mígnem aztán többszöri abbahagyás után egy Ady-versből találtam meg, minek mentén haladjak: Rám néznek és minden rendben van: „Nagy valaki ez, vagy nagy senki." Csupán azt nem kérdi senki sem: Gyűlölni kell-e vagy szeretni? Hogy Puzsért valaki szereti-e vagy gyűlöli, annak jelentősége csak egy antro-pomorf demokráciában volna. Abban, amit nekünk juttattak, áttekinthetetlenek a motívumok. Jobbára slendrián módon szeretünk, nagyobbrészt hasznot remélve gyűlölünk. Puzsér nem teszi próbára a döntést, az iránta való szereteteknek és gyűlöleteknek ága-boga egy tőről fakad. Rém egyszerű, vagy szeretni kell érte, vagy gyűlölni, de kevesek közt Puzsér feddhetetlen és provokatív őszinteséggel, hasonlíthatatlanul következetes szenvedélyességgel mondja, írja, amit gondol. És azonkívül semmit nem mond, semmit nem ír másképp. Próbálkoztam vele, de Puzsér sanda, kölcsönbe vett „mellékgondolatokon" rajtakaphatatlan - emiatt van, hogy egyáltalán nem kíméletes. Tesz rá, hogy MAGYAR HANG-KÖNYVEK 9