"Az utolsó festőfejedelem" - Benczúr Gyula (1844-1920) [antikvár]

Részlet: „Az utolsó festöfejedelem" Előszó Benczúr gyula kiállításához Budapesten utoljára 1958-ban rendeztek kiállítást Benczúr Gyula műveiből. A kiállítás az 1957-ben alapított, újonnan nyílt Magyar Nemzeti Galéria egyik első reprezentatív táriata volt. Benczúr kiállítása az 1950-es évek végén, egy kisebb művészeti rendszerváltás után pontosan kifejezte, hogy az új nemzeti intézmény, a Magyar Nemzeti Galéria hű akar maradni ahhoz a művészettörténeti eszményhez - a 19. századi nemzeti romantikában gyökerező, s a hagyományos realista felfogást képviselő, nagy mesterségbeli tudáson alapuló festészethez amelynek a 20. század fordulóján éppúgy, mint a Benczúr halálát követő évtizedekben Benczúr Gyula volt az egyik legelismertebb és legtekintélyesebb képviselője. Benczúr akkor még, 1958-ban nem volt az a démonizált személyiség, a megváltó modernek elé vizionált Antikrisztus, a „régi rend" lojális alattvalója, a művészietlenség riasztó bálványa, a különféle negatív politikai tartalmú jelzőkkel illetett, méltatlanul leértékelt és szinte kötelezően gyalázandó művészettörténeti démon, akinek alakját Pogány Ö. Gábor és Bernáth Aurél 1960 körüli írásai nyomán Fülep Lajos és az elkövetkező évtizedek művészettörténeti kézikönyvei rajzolták egyre sötétebbre, s egyre fantasztikusabbra. Mindezek tudatában meglepő volt számomra az Ernst Múzeum igazgatónőjének kérése egy Benczúr-kiállítás rendezését illetően. Benczúr és az Ernst Múzeum? Hogy jön ez össze? Ernst Lajos múzeuma a maga szecessziós modernizmusával, a modern művészet útkereséseit támogató, évszázados múltra visszatekintő kiállítási gyakorlatával? Aztán rájöttem: éppen az alapító, Ernst Lajos személye révén, akinek gyűjteményében több Benczúr-rajz és festmény is volt egykor, s kinek szép Benczúr-önarcképe - ha lehet ezt mondani - most végre, ha rövid időre is, de az eredeti helyén lesz látható. Benczúr is egyike volt azoknak a nagy magyar művészeknek, kik fontos művekkel voltak jelen Ernst Lajos gyűjteményében. S Ernst, ez az egyszerre modern és konzervatív gyűjtő és múzeumalapító ma is jó közvetítőnek bizonyul a különféle művészettörténeti értékrendek között. Ma már barátságosabban viszonyulunk nemcsak a 19. század festészetéhez, hanem az egész akadémikus tradícióhoz, s ezen belül Benczúr művészetéhez is, akiről négyszemközt a legvadabb avantgardisták is bevallották, hogy tulajdonképpen „nagyon tudott festeni". Ideje tehát, hogy ezt az igazságtalanul és sok indulattal torzra rajzolt, s nagyon átpolitizált Benczúr-képet visszaretusáljuk, s visszahelyezzük Benczúrt a művészettörténeti párbeszéd közegébe. Kiállításunk több szekcióban mutatja be Benczúr Gyula életművét. A múzeum méretei - s sajnos a kiállítás költségvetése is - nem teszik lehetővé az életmű teljes, minden főművet felvonultató bemutatását. Az olyan többméteres történeti kompozíciók, mint a Vajk megkeresztelése, a Budavár visszavétele, vagy a budavári palotába szánt Hunyadi-ciklus négyméteres falképeinek kiállítását mellőznünk kellett. Kárpótlásul álljanak itt helyettük az ezekhez készült pompás vázlatok és tanulmányok. Ajándékképpen pedig örüljünk annak.