27. Szegedi Nyári Tárlat '92 [antikvár]

Kell ez egyáltalán? Kinek, s minek ez a felhajtás, protokolláris izgalom, szellemi zivatar, az alföldi nyár sűrű nyugalmában. Nem csupán bokréta mindez a tollászkodó város és a hatalmukat próbálgató új erők zsinóros atilláján? A művészeknek van szüksége az ilyen csoportos kivonulásokra, ahol a műtermek fülledt levegője a társadalmi visszhangtalanság légszomjára vált? A közönség igényli, a sznob bennfenteskedés, a törleszkedő kíváncsiság? Netán a megifjult és tiszta kezű hatalom szeretné bizonyítani ország-világ előtt, hogy túl a pártviszályokon a művészetpártolásban, az értékek mecenálásában közösen alakítják az ajnározó nagybácsi átigazított szerepét? Ironikus kérdések, kesernyésre sikeredett indító sorok. De csoda-e. ha napjainkban mást sem tapasztal az ember, mint közéleti színjátékot, politikai szakítópróbákat, kötélhúzásokat és szópárbajokat, kényszeredett bohoctréfákat, s mindeközben soha nem tapasztalt méreteket ölt a munkanélküliség, elárvul az oktatás, mostohagyerekként verdes, keresi fészekmelegét a művészet. Egyre világosabban látjuk, tudjuk: a művészet nem lehet a politika szolgálólánya, nem süllyedhet a zászlóhímzők, címerfaragók, kopjafaállítók jobbágyszerepébe. Mert tudja, a művészetnek nincs eleve elrendelt célja, fogantatásakor meghatározott szerepe, születésekor kinyilvánított feladata, a hatalom által deklarált dolga. A mű csak megszületik, csak van, csak rezonanciát kelt, csak hat. Mert csak hit, csak tehetség, csak belső kényszer, csak megfogalmazhatalan elhivatottság a szülője. S ha világra jön és élni kezd, hát akkor legfeljebb másoknak is segít az élet elviselésében. Hogy ez sok vagy kevés, mindenkinek magának kell eldönteni. Eljött az idő, amikor a művészek nem kapják kézhez fölkent propagandistáktól a recepteket, végre nem politikai szempontok kresztáblái vezetik a festők ecsetjét, grafikusok karctűit, szobrászok vésőit. A helyzet legalábbis ellentmondásos. Nem csoda persze sokak elbizonytalanodása."