Hundertwasser [antikvár]

Részlet: A MŰVÉSZET HATALMA I. A művészet mindig is az idők tanúja volt. A két világháborún és a globális termelési rendszerek átalakulásán túl a 20. század művészete két totalitárius hatalom összeomlásának is szemtanúja volt, s ezáltal egy olyan, lehetőségekben gazdag és korlátok közé szorított, távlatos, de ugyanakkor ellentmondásos világ nyílt meg számára, amely útján ismételten és egyre gyorsulva keresztezi a globális kultúra körpályáját. A marxista ideológia keltett mélyebb csalódást, gondoljunk csak azokra a nagy reményekre, melyeket baloldali körökben, illetve az osztályöntudatra ébredt világproletariátusban keltett. A művészet csak addig szolgálta a forradalmat, amíg az saját totalitárius stratégiájához híven, a kultúrát kizárólagosan az „ügy" szolgálatába nem állította. Ahogy a konstruktivisták és a szürrealisták elkötelezték magukat a marxista ideológia legújabb kori Irányzatainak, a szocialista realizmus, a kommunizmus hivatalos stílusirányzata úgy emelte ismét a magasba a szent szépség ideálját, melyet a fasizmus/nácizmus az olasz Novocento képviselőitől vett át. A totalitárius eszmék túl gyakran szövetkeztek a globális kultúrákkal, hiszen egyszerre, egymással párhuzamosan jelentkeztek, ahogyan napjaink globalizációs folyamatára is hat a gazdaság és az információáramlás. Korunkat különösen két felfogás formálta. Mindenekelőtt Walter Gropiusra és Le Corbusier-re kell gondolni, akiknek jól átgondolt vízlóiban volt valami közös: a racionalizmus feltámasztása a funkcionalitás leplébe burkolva. Válaszképpen a funkcionalizmus világméretű terjedésére, a modernből a posztmodernbe, az indusztriálisból a posztindusztriális társadalomba való átmenet idején néhány erős egyéniség igen eredeti értelmezést adott a létről és a társadalomról. Ezek a rendkívüli emberek, akik fellázadtak az őket körülvevő konformizmus ellen, alkotják a 20. századi „művészet másik vonulatát": izgalmas történetet írtak, amely a klasszikus művészettörténettel párhuzamosan játszódott. Vállalkozásuk, amely tökéletesen független volt az uralkodó stílusirányzatok hagyományosan dialektikus egymásutánjától, ösztönös alapokra épülő utópisztikus elképzelések konstellációjaként határozta meg magát. E lát-noki utópiák egy olyan igazság jegyében fogantak, melynek progresszív kinyilatkoztatása következetes, példásan humanista logikát követett. Az ösztönös gondolkodás e szabad empíriája homlokegyenest szemben áll a globális kultúra védelmezőinek konformizmusával, éppen ezért ezek az utópisztikus üzenetek provokációként, sőt egyenesen felforgató cselekedetekként ítéltettek meg. E két, egymással párhuzamosan élő művészettörténet dualizmusa jellemzi a 20. századot. A kezdetet Marcel Duchamp első ready-made-jel képviselik, amellyekkel a művésznek sikerült művészet és ipar viszonyát mesterien a feje tetejére állítania, és így szóhoz juttatnia a közönséget: „A művészetet a közönség csinálja." Duchamp gondolatával először egy amerikai zeneszerző, John Cage és követői (Róbert Rauschenberg, Allan Kaprow, Nam June Paik) azonosultak, majd Yves Klein művészetében nyert alkimista és magasztos folytatást, fenomenológiai változata utóbb Joseph Beuysnál élt tovább. Ne feledjük el azt sem, hogy a jövőbe mutató Duchamp-Cage párosnak volt már előzménye, mégpedig Kürt Schwitters és Eric Satle személyében. A művészet e másik vonulatán olyan, sok irányból inspirált alkotók állnak, akik azáltal közvetítik a kortárs művészet