Bauhaus [antikvár]

Borítóin, lapélein és pár oldalán megsárgult elszíneződésekkel, szórt foltokkal. Borítói kopottasak, karcosak. Gerinc alsó sarkai kopottasak.
Forgács Éva monográfiája különleges pillanatban született, amikor túl vagyunk már az avantgárd nagy illúzióján, mely szerint az élet és a művészet közötti határ lerombolható, s amikor a szemünk láttára hullik darabokra az ipari társadalom mítosza, amelynek el nem hanyagolható eleme volt a hasznosság és a szépség azonosítása. A Bauhaus-gondolat posztmodern kritikája ismeretében ma tragikus ellentmondásként értelmezzük azokat az alapelveket, amelyekre Gropius híres iskoláját felépítette. Bevezetés részlet: A Bauhaus 1919 áprilisában nyílt meg Weimarban, a Szász Nagyhercegi Képzőművészeti Főiskola és az I. világháború kitörésekor megszűnt Nagyhercegi Iparművészeti Iskola utódintézményeként Walter Gropius építész vezetésével. Mindjárt ez az első mondat, amit a Bauhausról kiejthetünk, konfliktust takar: az átkeresztelt, patinás tájképfestő-hagyományáról ismert weimari akadémia élére építész került, akit nem a múlt vagy a jelen, hanem a technikai haladás távlatai nyűgöztek le. Walter Gropius már 1910-ben javaslatot tett Egy művészileg egységes alapokon álló általános házépítő társaság alapítására, s a gazdaságosság, időtakarékosság, nagyobb hatékonyság, és a technikai lehetőségek szem előtt tartásával eljutott a házgyár gondolatáig. Ez a ráadásul internacionalista szemlélet mélységesen különbözött attól a hangsúlyozottan nemzeti kultúrától, amelyet a finom tájképfestészet szimbolizált; márpedig Gropiusnak ebben a kultúrában kellett megtalálnia azt a modus vivendit, amellyel az új szemlélet megélhet a régi mellett. Hogy ez az együttélés lehetséges-e, s ha igen, milyen feltételek közepette, arra a Bauhaus története nem tud általános érvényű választ adni: túlságosan speciális történelmi körülmények között működött. Tény, hogy Weimar városa nem kért abból a megújulásból, amit Gropius első nagy sikere, az 1911-ben Alfeld mellett épített Fagus gyár jelképezett, a funkcionalista építészet első igazán tiszta és elegáns megtestesülése, amelynek a sarkokon átívelő üvegfalai, a vasbetonszerkezet tartotta "függönyfalak", s világos tagolása ezt az épületet az építészeti modernizmus manifesztumává tették. Az akadémiai professzorok kara, az akadémia egész "lénye" és Gropius egymástól fényévnyi távolságra voltak: az európai kultúrtradíció fellegvárába, Goethe városába berobbantak a legfrissebb elgondolások, a maguk fésületlen és izgatott körítésével - olyan folyamatot generálva, amely az egyik táborban kulturális eróziónak, a másikban lélegzetelállító eredménynek tetszett.