Az építészet története - Újkor - Reneszánsz [antikvár]

„Gondos vizsgálattal bizonyságot szerzünk arról, hogy az építészet kifejezhetetlenül gyönyörűséges, közösségi és egyéni szempontból egyaránt az emberek legnagyobb kényelmét szolgálja, és méltóságát tekintve sem alábbvaló a legkiválóbb művészeteknél." Leon Battista Alberti (1404-1472), korának első „egyetemes embere" írta a fenti sorokat, amelyekből kiderül, hogy a reneszánsz építész igen nagyra értékelte hivatásának eredményeit. Méltán tehette, hiszen az alkotó ember és munkájának megbecsülése döntően átalakult a középkorhoz képest. A nagy változás először Itáliában, pontosabban Firenzében következett be a XV. század elejétől, majd néhány évtized múlva kiterjedt Itália más városaira is. Az építészeti eredmények részletes bemutatása előtt tisztáznunk kell a reneszánsz fogalmát, valamint létrejöttének gazdasági, társadalmi és eszmei feltételeit. A fogalom olasz eredetijét, a rinascita szót először Giorgio Vasari (1511-1574) használta. Az „újjászületés" kifejezéssel a középkori hanyatlás után feléledő művészeteket jellemezte. A XVIII. századi felvilágosodás írói társadalmi értelművé tágították a fogaimat. Voltaire (1694-1773) például a feudalizmus retrográd vonásaival szemben a XV-XVI. század művészeti és tudományos eredményeit emelte ki. A XIX. században Jules Michelet (1798-1874) történetíró úgy vélekedett, hogy a reneszánsz lényege „a világ és az ember felfedezése". Meghatározása alapján vonta le a következtetést, hogy a reneszánsz korában indult el az emberiség „a szabadság és az értelem győzelme felé". Jacob Burckhardt (1818-1897) nevéhez fűződik az első mélyreható elemzés a reneszánsz történeti-eszmei jellemzőiről. 1860-ban megjelent könyve, Die Kultur der Renaissance in Italien - Az itáliai reneszánsz műveltsége - meggyőző érveket tartalmaz a nagy egyéniségek társadalom- és művészetformáló szerepét illetően. Nézeteinek hatása ma is nyomon követhető a szakirodalomban.