Az ész a fontos, nem a haj [antikvár]

Részlet: Hangolás, nyitóakkord Hazai rockberkekben úgy tartják, hogy aki eltöltött akár csak néhány évet is a Kádár-rendszer idején a könnyűzenei életben, azt nyugodtan ledobhatják egy repülőgépről deszantosnak bármelyik dzsungelbe, mert biztosan életben marad. A korabeli kultúrpolitikai viszonyok között ugyanis olyannyira megedződtek a zenészek, hogy már semmi nem okozhatott nekik meglepetést, legyen szó arról, hogy a színpadról letiltva, a keverőpult mellől konferáljanak végig egy koncertet, vagy arról, hogy a kisbuszukat megállítják a megyehatáron a rendőrök - ahogy az a P. Mobil együttessel megtörtént -, mert aznap éppen abban a megyében nem léphettek fel De ugyanígy meg kellett küzdeniük a hivatalosan nem, a gyakorlatban azonban annál inkább létező cenzúra packázásaival és következetlenségeivel, amelyek folytán a könnyűzeneszerzők és szövegírók sosem tudhatták biztosan, mikor melyik szerzeményüket utasítják el egyebek mellett arra hivatkozva, hogy nem kiforrott szövegvilágú vagy zeneileg érdektelen. Azt sem lehetett előre kiszámítani, hogy egyes dalokat miért engedtek át a szűrőn, holott a szerzők arra számítottak, hogy azokat biztosan nem engedélyezik. A zenészek megélhetéséhez elengedhetetlenül szükséges engedélyeztetési procedúra során még azzal is meg kellett barátkozniuk, hogy nemcsak a saját számaikat, hanem akár Elton Johnét is elutasíthatják a főhatalmasságok. Ez utóbbi Lerch Istvánnal, a V'Moto-Rock billentyűsével és egyik zeneszerzőjével esett meg, aki a sok kudarc után megunta a sanzonbizottság kiskirálykodását, és saját nevén beadta az ítéletet mondó plénumnak a brit híresség egyik slágerét. A döntnökök nagy tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, és ismét elutasították Lerch Istvánt, ezúttal egy világszerte ismert énekes-zongorista dalával Ilyen és ehhez hasonló esetek garmadája fordult elő abban a furcsa, közel sem egyértelműen megítélhető Kádár-korszakban, amelyben néhány monopolcég vezetőinek és hivatalnokainak jó- vagy rosszin-