Az emberi felszabadulás útja [antikvár]

Hosszú hetek óta végzett nehéz testi munkától fáradtan, merev ujjakkal írok. Rommá lőtt város peremén, hideg és rideg szobában, fel nem robbant aknával a fejem fölött, apró gyermekem dísztelen sírja közelében, saját magunk által elpusztított haza szívében az emberség jelentésén gondolkozom: valamin, ami megszabadítani a gyermekéveinktől kezdve olyan végtelenszerűen nemzedékünk életére nehezedő gonosztól. Van-e lehetőség ilyen megváltásnak, és ha van, magunkban vagy magunkon kívül keressük-e? Nem azt biztosítja-e mindaz, ami velünk történt, és amitől kábultan szédelgünk az idegtépő pinceélet után először élvezett napfényben, hogy sorsunk vak erőtől való sodortatás? Botorság küzdeni ellene, csak engedelmesen kiszolgáltathatjuk magunkat neki, sebesen forgó malomkövek közt ide-oda hánykódó búzaszemekhez hasonlóan...