Bővebb ismertető
Részlet:
Első színháztörténeti munkámat B. Szabó György emlékének ajánlottam, kitől igyekeztem megtanulni a múltról, jelenről és jövőről ékesen szóló frázisok nélkül írni, a mindenkori valóságról tényszerűen gondolkodni, s kinek váratlan, korai halála a töredékekben hagyott, befejezetlen életmű felett érzett szüntelenül gyötrő hiányt oltotta belém. Akkor még nem tudtam, hogy tizenkilenc év után, a sors kíméletlen beavatkozása következtében újra megismétlődik minden, csak még kegyetlenebbül, hogy végérvényesen megtanítson tudatosan napról napra, óráról órára együttélni a kitörölhetetlen fájdalommal, amelyet az idő előtt érkező elmúlás okoz azoknak az embereknek esetében, akiknek mérhetetlen lelki és szellemi gazdagsága nem bontakozhatott ki a maga hiánytalan teljességében.
A jelen színházát is mindig szerettem, ez azonban nem jogosított fel arra, hogy hivatásszerűen foglalkozzam vele. A Bambach Róberttel együtt megélt hét legcsodálatosabb esztendőnek köszönhetem, hogy megtanultam a színházról mint önálló, teljesértékű művészetről szakszerűen gondolkodni, s ezért ezentúl minden színházról szóló munkámat az ő emlékének ajánlom, mert a színházról alkotott elvei és felfogása bennem élnek tovább. Neki nem adatott meg, hogy nézeteit közkinccsé tegye, hogy álmai színházát ennek a mai valóságnak ajándékozza. Színháztörténeti munkáimban hatalmas gazdagságú tudásának örökségül hagyott töredékeit szeretném egységbe foglaltan megfogalmazni és megóvni a feledéstől.
Újvidék, 1983. március 29-én.
Káich Katalin