Szenvedő nők [antikvár]

ELŐSZÓ A testünk a miénk Mielőtt lupusszal diagnosztizáltak, nem gondoltam volna, hogy az orvostudománynak bármi gondja lenne a nemekkel. Azokban az években, amikor azért harcoltam, hogy a fájdalmaimat és a kimerültségemet komolyan vegyék, meggyőződésemmé vált: a probléma én vagyok. Magamévá tettem az orvosok azon feltételezéseit, hogy a tüneteim egyrészt a fiatal női testben létezés „normális" következményei, másrészt az egész csak a lázas képzeletem műve. Amikor végre megkaptam a diagnózist, annak klinikai megerősítését, hogy krónikus betegségtől szenvedek, a megkönnyebbülés nyomán olyan hirtelen szállt fel a zavar és szomorúság, mint a köd. Revelációt jelemett a felismerés, hogy a probléma nem én vagyok, hanem inkább az orvostudomány azon berögzült szokása, hogy leértékeli és érvényteleníti a nők és a marginalizált csoportok fájdalmát - és mindez az életemet is megváltoztatta. Az orvostudományban kutakodva jöttem rá erre, a jelen könyv alapját adó kutatás első lépései során. Amikor olyan nőkkel találkoztam.