Egyetértés vadásztársaság [antikvár]

ELŐSZÓ wr Előszó i. Hercegek, tisztek, tisztviselők. Miniszterek és kegyencnők, Testőrök, bankárok, a kormányzó, írók és színészek - nincs hiányzó. (Hobo: A vadászok gyülekezője) - Gyurikám, próbáld már ki te is! - Köszönöm, én inkább nem élnék a lehetőséggel. Újabb lemondó legyintés volt a vadász válasza arra, hogy bár megtehetném, nem szeretném megízlelni a fácánvadászat örömét. S én valóban sohasem várakoztam feszülten a lesben, és nem tapostam az avart erdei vadászösvényeken, puskával a kezemben, ám a vadászat jelensége mindig is érdekelt. Először talán akkor fogott meg a téma, amikor még tizenévesként Hobo Vadászat albumának költői lejtésű sorait hallgattam, függetlenítve magam az iskola panelkerítésére fújt „EDDA Művek az a baró, / beszarhat mellette a Hobo" felirattól. Ezt követően a rendszerváltáskor csengett ismét fülembe a „Hazamennek a vadászok" sor a lemezről. A vadászat nekem kizárólag a hatalom, a hatalmasok túlkapásainak a metaforája volt - sokáig. Amikor kutatóként elkezdtem foglalkozni a témával, megismertem valamelyest a vadászok saját világát, és meghallgattam róla az ő gondolataikat. Közelről láthattam, hogy nemcsak a politika puskás emberei vadásznak vagy az ő környezetük, hanem olyanok is, akiknek ez a hivatásuk, és éltető elemük az erdőzúgás. Egy alkalommal, még tíz évvel ezelőtt, a Klubrádióba hívtak beszélgetésre két, idősebb vadász, vadgazdálkodásból doktorált erdőmérnökök, kedves ismerőseim, Rácz Antal és Tóth Sándor társaságában. Ott a rádiósok kérték, hogy a vendégfalra írjuk fel - más vendégekhez hasonlóan - mi is a nevünket és a hivatásunkat. Én a foglalkozásnál egy pillanatra megtorpantam.