Bővebb ismertető
ELOSZO
Tudománytörténészek, orvostörténészek, oktatástörténészek szívesen foglalkoznak az orvosi oktatás történetének feldolgozásával, a régi egyetemek históriájával, a nagynevű professzorok életmüveinek bemutatásával, a peregrináció kérdéskörével, szóval sok-sok részterülettel, amelyet nem könnyű egységben látni. Ma már minden egyes szakterületnek van történeti specialistája, s többségüknek bizony nincs módjuk arra, hogy a társkutatások eredményeivel, adatsoraival egybeötvözzék a sajátjukat, nincs módjuk arra, hogy például az európai orvosi oktatás történetét valamilyen egységben tárják elénk.
Prof Schultheisz Emil több évtizeden át tanulmányozta az auctorokat, s megvizsgálta a historikusok által róluk kialakított képet, igyekezett mindenütt visszajutni az egykorú forrásokhoz, a fennmaradt klasszikus leírásokhoz, hogy ezek segítségével végül is kialakítsa ezt a szintézist.
Kötete öt nagy egységből áll, amelyekhez jegyzetek százai kötődnek, s azokban elsősorban olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek elkerülték az orvostörténészek figyelmét, vagy amelyekkel nem szívesen foglalkoztak. Sok fontos tényre hívja fel a témakörben eligazodni vágyók figyelmét, egyebek között arra, hogy a humanizmus időszaka nem csak a klasszikus auctorok egyre pontosabb szövegkiadásainak, szövegmásolatainak a kora, hanem hogy ez a korszak hozta magával a kritikai gondolkodás kialakulását, amely mind a reáliák, mind a medicina művelői számára fontos irányt jelentett.
A korábbi szerzők, a történeti művek többsége az egyházatyák korát a természettudományok és az orvoslás szempontjából terméketlen periódusnak tartották, de ha csak Origenes mííködésére gondolunk, aki a beteg mellett az orvos létének fontosságát is hangsúlyozza, akkor máris cáfolni látszik a korábbi hit, pontosabban tévhit, amit a jelen munka szerzője részleteiben is elemez.
Több tudománytörténész úgy vélte, hogy a reneszánsz vajmi keveset lendített a reáliák fejlődésén, a kötet szerzője azonban más véleményen van, úgy gondolja, hogy éppen a reneszánsz kommentátorok azok, akik nagyban gazdagították a tudományt és új kutatásokra serkentették azok művelőit. A középkorban a kommentár valóban csak egyszerű, statikus tudományos formának volt mondható, igazi irodalmi értékét, s a tudományt továbblendítő szándékát a reneszánszban érte el. A reneszánsznak köszönhető a klinikai oktatás bevezetése is, amellyel a középkorban még nem találkozhatunk.
11