A kereszténység majdnem tévedhetetlen története [antikvár]

Előszó Kr. u. 542-ben pestis sújtotta a Földközi-tenger keleti partját. Egy hírneves egyiptomi keresztény, Nagy Szent Barszanophiosz írt egy levelet, szorongó keresztény testvéreit megvigasztalandó és bátorítandó. Közéleti figuraként hivatkoznék rá, csakhogy még fiatal szerzetes korában visszavonult egy barlangba, és azóta se látta senki.' De nagyszerű leveleket írt. Azt mondta címzetteinek, hogy noha Isten szereti az embereket, és szeretne már megkönyörülni rajtuk, „a világban elkövetett bűnök sokasága nem teszi azt lehetővé". De - folytatta - van három ember, akikről azt gondolja, hogy Isten előtt tökéletesek, és akiknek hatalmuk van arra, hogy „megkössék és kioldják, megfizessék vagy visszatartsák bűneinket". Ez a három ember: János Rómából, Éliás Korinthoszból, és még egyvalaki - akinek a nevére nem emlékezett - Jeruzsálem tartományból. He? Biztosan nem bökött mellé? Nem a pápára gondolt? Vagy valamelyik pátriárkára - a Konstantinápolyéra, az Antiókhiáéra vagy az Alexandriáéra? Nem a császárra? Nem ám. Barszanophiosz szerint 542-ben a világ három legszentebb embere János, Éliás és egy csávó Jeruzsálemből, akinek a nevére sem emlékezett.^ Totális remeteéletet élt ötven évig, míg aztán végre kirándult egy rövidet Jeruzsálembe, hogy letolja a császárt. Barszanophiosz maga is vallásosságáról volt híres, ami visszavonuló természete mellett abban nyilvánult meg, hogy nem foglalkozott a helyi politikával, és hogy szépen eltakarta magát, amikor a közfürdőbe ment. Nem volt nehéz szent embernek lenni akkoriban.