Bővebb ismertető
Megfürödtünk csillagporban, megmártóztunk kegyelemben, megettük az ünnepi töltött káposztát, de legalább egy tányér meleg levest karácsonykor, és iszunk az újesztendőre, amelytől azt várjuk, hogy jobb legyen az előzőnél, bár sokan beérnénk azzal is, ha nem lenne rosszabb. Az antik Rómában március elsején kezdődött az új év, de még Krisztus születése előtt átkerült január elsejére, s a kétarcú, múltba és jövőbe tekintő Janus isten tiszteletére nagy hejehujával, dáridókkal ülték meg. Az ókeresztény időkben január hatodika, a középkorban karácsony napja volt az évkezdet, csak Gergely pápa naptárreformja után jelölték ki helyét véglegesen, régi neve azonban sokáig megmaradt. Megőrizte egy kedves karácsonyi ének, és a század eleji kalendáriumok: Januárius havának első napja a Kis Karácson, mert a Nagy Karácson nevet december 25. foglalta le. A két ünnepet elválasztó nyolcadot pedig ma is úgy emlegetjük, mint a régi öregek: millenniumi szóhasználatunkban is a két karácsony közt jönnek haza szétszóródott gyerekeink és unokáink Makóra, Sopronba, Nyíregyházára, vagy bárhová, ahol otthon érzik magukat ebben a kietlen világban. A középkorban ajándékozás járta újév napján. Budán, Mátyás udvarában ki-ki saját mestersége szerszámait mutatta be, és a király - kifejezve a munka iránti megbecsülését - aranyakat dobott a kürtös tárogatójába, a szakács fazekába, a pincemester kupájába. Ez a szokás országszerte elterjedt és sokáig fennmaradt; az erdélyi uradalmakban a század elején a kovácsok kezében szólt az üllő és a kalapács, a kocsisok kezében pattogott az ostor, mindenki a maga mesterségét buzgalommal színlelte újév reggelén, és pénzajándékot kapott érte.