Mikrotörténelem: Vívmányok és korlátok [antikvár]

Bevezetés A mikrotörténelem immár a magyar történészek körében is hódít. Kérdés viszont az, hogy csak újabb alfaja jelentkezett a társadalomtörténetnek, vagy érdemben is hozott-e újat a mikrotörténelem. Erre a kérdésre próbálok egy lehetséges választ felvázolni, miután elhelyeztem a mikrotörténelmet a történeti diszciplina fejlődésmenetében. Georg G. Iggers a 19-20. századi történeti diszciplína fejlődését nagyjából három szakaszra bontja. A 19. században professzionalizálódó történettudományt a történelem tudományos voltában való hit hatotta át (és itt a 19. századi természettudományt kell modellnek látnunk). Ha van egyetlen objektív valóság, és egy ennek megfelelő objektív tudás, akkor a történettudomány képes úgy ábrázolni a múltat, „ahogy tényleg volt". Ranke az állam fejlődésére és a központi hivatalok iratanyagára összpontosított, így szükségszerűen érte kritika a századfordulón ezt a történelmet: annak ki kellene terjednie a társadalmi és gazdasági tényezők vizsgálatára is, és az események és a kiemelkedő személyiségek helyett a társadalmi viszonyok elemzésére kellene összpontosítania. Nemcsak a társadalomtörténet iránt nőtt az érdeklődés, hanem a második világháború után a társadalomtudományok szerepe is egyre fontosabb lett,1 s ez hozta meg a második szakasz beköszöntét. A politikatörténet mellé felnövő társadalomtörténet ezen első formáját társadalomtudományos történelemnek nevezhetjük. Koncepciója egyik legtisztább kifejtését Emmanuel Le Roy Ladurie-nek A történész territóriuma című 1973-ban megjelent munkájában nyerte el, melyben a szerző igen határozottan a kvantifikáció, az amerikai új gazdaságtörténet módszerei mellett tette le a garast, és annak a véleményének adott hangot, hogy a problémákat a számítógép fogja megoldani. Szerinte az események és személyek történelmének utolsó maradványai is kihalásra vannak ítélve „a totális múlt matematikai feltámadása" mellett, melyet a történeti demográfia képvisel.