A szakrális művészet lényegéről a világvallások tükrében [antikvár]

Bevezetés részlet: Manapság minden műalkotást, mely tárgyát a hit területéről kölcsönzi, «szakrálisnak» vagy szentnek szokás nevezni, tekintet nélkül arra, hogy vajon formája, azaz művészi nyelvezete a hit valóságának megfelelő igazságból fakad-e, avagy e formát pusztán olyan világi művészetből kölcsönzi, mint amilyen a reneszánsz vagy a barokk stílusvilága. A szó valódi értelmében azonban csak az a művészet «szakrális» vagy szent, melynek formái a szellem időtlen tartalmát tükrözik vissza. A művészet lényegileg forma. Míg egy művészi alkotás gondolati témája és annak megformálása között nincs mindig szükségszerű kapcsolat, - az utóbbi pár évszázad egyházi művészete tanúsítja ezt, - addig a forma és a szellemi szemlélet között szoros összefüggés áll fenn. Nem létezik a dolgoknak olyan szellemi szemlélete, melynek ne egy meghatározott formaadás felelne meg, s ahol ez hiányzik, ott hiányzik a szellemi szemlélet is. A puszta hit nem elegendő, hogy a szakrális művészeti formáknak azt a tartalmat kölcsönözze, amit sem az értelem, sem az érzés nem képes kimeríteni, mert a hit akarat és sejtelem, de nem megismerés, míg a forma lényege csak a megismerés számára tárul fel. A forma az érzéki síkon valójában ugyanaz, mint az igazság a gondolatin; az ógörög eidos fogalma ezt fejezi ki. És miként egy gondolati igazság - egy doktrína vagy dogma - gondolat fölötti isteni igazságra vonatkozhat, melynek ugyan lehatárolt, mégis következetes nyomát jeleníti meg, úgy egy forma is utalhat az igazság vagy lét olyan fokára, amely önmagában a formák síkjait felülmúlja, s teljesen sem ezeken, sem a gondolatin nem megragadható. Bizonyos, hogy a forma fölötti nem függ önnön megnyilvánulásától; benső szabadsága folytán a szellem túlemelkedhet a formán is, azonban nem nyilvánulhat meg bármely tetszőleges formán keresztül, s ennélfogva szellemileg közömbös forma sem létezik. - Tegyük hozzá, hogy «forma» alatt itt pusztán az érzékelhető formát értjük, s nem azt, ami a forma általában, mert szigorúan véve a gondolat is egy forma, mégpedig valamiféle egyértelműen lehatárolt, bármi legyen is legmélyebb tartalma. Egy szakrális művészet így mindig a formák e benső törvényszerűségéről, a szimbólumok lényegéről való tudást feltételezi.