Pécsbánya [antikvár]

Mi csináljuk a történelmet... Sokszor mondjuk ezt, így hát kissé már közhelynek is számít, igazán nem csoda tehát, ha alig-alig vesszük komolyan. Mi...? Itt, és most...? A kétkedő mosolyban öngúny is van, kishitűség is. Suhannak a hétköznapok, munkát munka követ; az örömök, az élményt adó sikerek legtöbbször elvesznek a gondok dzsungelében. A fáradtság ellen az ifjúkor valamikori nagy álmai közé menekülünk - de szép is volt hinni, hogy csodákra vagyunk képesek, hogy majd mi megmutatjuk...! Aztán megint a gondok; rutinszerűen teljesített feladatok. De néha történik valami. Elmegy egy barát. Zuhognak a koporsón a rideg rögök, s mi hirtelen úgy érezzük: micsoda időket éltünk át együtt, micsoda dolgokat vittünk diadalra...! Vagy elkészül egy új üzem. Vagy valahonnan, mondjuk egy toronyból, lepillantunk a városra, ami egy-két évtized alatt újjászületett... S akkor másképpen ver a szív, is ezt mind mi csináltuk, mi alakítottunk át mindent, s éppen ezért tulajdonképpen minden, de minden a mi kezünk munkáját dicséri...