Ember - információ - rendszer [antikvár]

A komoly szakmai művet általában vagy bevezetéssel, vagy előszóval szokták kezdeni. A magára egy csöppecskét is adó szerző pedig egyiket sem felejti el a könyve elejéről. Mi most egy picit másként fogunk eljárni, aminek két oka van. Az egyik az, hogy a műnek a célját, szerkezetét, tartalmát, formáját etc. kváziobjektíven megvilágítani kívánó - a fejezetszámozásba amúgy sehogyan sem illő - bevezetések sohasem sikerülnek igazán jól. Elvégre lehetetlen jól összefoglalni a könyvben lévő tengernyi gondolatot. Ráadásul szárazon, ridegen, mintha pont a szerzőnek nem lenne semmi köze munkája lelkületéhez. A másik az, hogy a szerkesztők mindig roppantul kevés teret engedélyeznek a szerintük kizárólag csak a szerző úgymond lelkivilágának a kiteregetésére való, a kvázi-szubjektíven megfogalmazott gondolatok átadására alkalmas - amúgy a fejezetszámozásba sehogyan sem illő - előszónak. Egy szakmai munkában ne legyen érzés, a regények pedig úgyis magukért beszélnek. Ám ez alkalommal kivételes szerencsének örvendhetünk: a szerkesztő (H. B.) speciális engedményt tett a szerzőnek (H. B.). Eltűrte, hogy előszó és bevezetés helyett objektív és szubjektív alapgondolatait egyetlen passzusban foglalja össze még akkor is, ha az a szokásosnál egy picit terjedelmesebb. Végülis nem döntött rosszul, mert a mű alapvető tárgya az ismeret, ez a furcsa és érthetetlen testből és lélekből álló jelenség, amely kvázi-objektíven és kvázi-szubjektíven kötődik a testből és lélekből álló emberhez. Bocsássa meg tehát az olvasó a szokatlan kezdést annál is inkább, mert maga a könyv sem a szokott módon közelíti meg a témáját. Fogadja tehát az ajánlásnak szánt alábbi sorokat ugyanazzal a derűs lélekkel és türelemmel, mint amivel az készült. Tűrje el, hogy a szerző azonnal rátér a személyes hangnemre, amelytől ugyan a későbbiekben tartózkodni próbál, ám - ki lát egy szerző lelkébe? - nem biztos, hogy mindig sikerrel.