Az ágyútól a halálsugárig [antikvár]

Részlet a kötetből: Harc a természetben. A teremtés örök, időtlen körforgásában az élet és a halál uralkodnak, mint a kozmikus gépezet legfőbb szabályozói. Az egyik teremt, a másik pusztít. A legfőbb lény akaratából öröktől fogva vívják harcukat, amely mérhetetlen és határtalan; harctere a világegyetem, seregei az élőlények. Ezen a harcon nyugszik a természet egyensúlya: minden láng helyett, amelyet kiolt a halál, újat gyújt az élet. Amikor a föld kialakulása odáig jutott, hogy már élet fakadt rajta, az első ember csodálkozva felnyíló szeme előtt kitárultak a befejezett teremtés csodái és boldog mosollyal köszöntötte az eget, a földet, a tengert. Látta a hajnalt, amint felmerült az éjszaka sötét mélységeiből és érezte első tüzes csókját a napnak. Látta a völgyeket, amelyek úgy tárták ragyogó zöld köntösüket a termékenyítő sugarak felé, mint valami örömáldozatot, látta a villámkoronázta hegyeket, a szárazföldet és az óceánokat. És köszönetet mondott a Teremtőnek, hogy ekkora birodalom királyává tette őt. De az éhség ingere, az élet sürgető szükségletei hamar felkeltették benne a megfigyelés ösztönét. Elleste az állatoktól, hogyan szerzik meg a nélkülözhetetlent. Tanúja volt a prehisztorikus szörnyek, az óriásmadarak és hüllők harcának. És hogy élhessen - megtanult ölni. Eleinte a vadakat öldöste. Azután megölte testvérét.