Ezt látják a csillagok I-II. [antikvár]

Amidőn Martha felébredt, még sötét volt és rettentő hideg. Az Északi-tenger felől száguldó szél behatolt a kétszobás munkásház rozoga fedelének résein. A távolban csapkodtak a hullámok. Egyébként minden csendes volt. Martha csendesen feküdt a konyhában az ágyban. Amennyire lehetett félrehúzódott férjétől. Mert Robert Fenwick sokat köhögött. Egész éjjel nyugtalanul forgolódott ágyában és köhögési rohamai többször felébresztették Marthát. Martha most is elkeseredve gondolt férjére, de legyűrte haragját. Komoran számbavette a most kezdődő nap súlyos problémáit. Aztán rászánta magát a felkelésre. A padló jéghideg volt, amint mezítláb rálépett. Gyorsan ruhájába bújt. Erős asszony volt, alig negyvenéves, mozdulatai erélyesek De mire felöltözött, kissé lihegett a fáradtságtól. Most nem volt éhes. A koplalás két nappal azelőtt volt a legkínosabb, azóta csodálatos módon, mintha megszokta volna. Most inkább álmos volt, fáradt, kimerült, beteg. A vízvezetékhez vonszolta magát és kinyitotta a csapot. Víz nem jött. A vezeték befagyott. Egy pillanatra elfogta a kétségbeesés. Érdes kezét dagadt derekához szorította és az ablakon át kibámult a fakó hajnalba. Sötét bánászházak mindenfelé, komor házsorok. Jobbkéz felé Sleescale, a piszkos bányatelep. Lejjebb a kikötő, egyetlen hidegen csillogó lámpájával, aztán a még hidegebb tenger. Balfelé a Neptun 17-es bánya aknatornyának sziluettje meredt bitófaként a sápadt ég felé. A város, a kikötő, a tenger mintha alázatosan elkerültek volna a Neptun alatt.