Életemet egy rozsdás roncsért [antikvár]

ELSŐ RÉSZ svájci import, magyaros ízzel Körülbelül tíz okot tudok, amiért elkobozhatták volna tőlünk azt a kocsit, amelyet azon az őszön becsempésztünk. És legalább ötöt, amiért lecsukhattak, felnégyelhettek volna bennünket odakint. Sokan és sokat jártunk így akkoriban, kalandorok, nepperek, csillagszemű átlagpolgárok és kezdő fiatalok egyformán; mert pénze senkinek nem volt, autózhatnékja annál inkább. Végül is - nem haltunk meg, nem kötöttünk ki a sitten, még csak meg se betegedtünk, pedig mindez vaskosan benne volt a pakliban. Viszont azt nagyon éreztük, hogy élünk. Éjjel tizenegykor csörög a telefon a nagyszobában, addig talán méréstechnika zárthelyire készültem verejtékezve, a szüleim már alszanak. A távoli sercegésből alig hallhatóan fátyolos hang bontakozik ki: „Zsolt, itt a Viktor [kattogás, interurbán vonal], Sömafelben vagyok, ki kéne menned a Gyulához egy 127-es vál sssr ért" - mit akar ez, ilyenkor? -, „aztán kéne még szerezned egy pár v ssssr en rendsz sssrrrr t forgal , majd srrrr .srrrr az egészet hozd ki nekem, kérlek, ide." Jól elbóbiskolhattam tanulás közben, nem szabad egy héten át mindennap négy órát aludni, ez itt a vége, már hallucinálok - gondoltam, mert a hallottak alapján nem hittem, hogy ébren vagyok. De csak nem akaródzott jobban felébrednem. Vajon csak a valóság űzött velem gúnyos tréfát? „Mi van, Viktor? Hol van ez a Sömafel? Mit a búbánatos francot vigyek? Mikor, miért?!" - ordítottam a telefonba, persze nem dühösen, csak hogy meghalljon. Ez a Viktor, ez mindig kavarja, mint Piszkos Fred. Volt már hasonló élményünk korábban együtt. „Nem Sömafel! Neuchátel! Svájcban van, idejöttünk szőlőt szedni a Pázmány Ferivel egy hétre - és a srrr-ek csak gyarapodtak -, aztán találtunk egy autót, amit most haza kéne hoznom " Már hallottam, hogy ő