Szekszárd: Bor és Kultúra [antikvár]

A Duna csillogó szalagjai és a partjáig nyúló szelíd tolnai dombok íves vonulata rózsafüzérként köti egybe a táj egyedi hangulatú mikrotérségeit. Érdemes magányosan, vagy közösségben végigjárni és megtapasztalni ezt a gyöngysort, amely újra hitet adhat és utat mutathat a XXI. század információs viharában tévelygőnek. Az öreg folyó és a dombok szélfútta hordaléka évezredek óta vándorol, tájegységek, települések, népcsoportok kerülnek egyik partról a másikra, de az emberek és a természet kényes egyensúlya mindig megmarad. Az ókori Római Birodalom védvonala, a limes húzódott erre, óvta az itt élőket, segítette fejlődésüket. A történelem néma tanúi ma is látják és láttatják egymást, mint egy tervszerűen felépített erődítmény bástyái. A szekszárdi hegyről, ahol egykor Probus császár katonái szőlőt telepítettek, tiszta időben jól látni a paksi Sánchegyet, amelyen a légionáriusok Lussonium táborba vigyázta a Duna mentét. Onnan pedig az ezeréves kalocsai érsekség kettős tornya vonzza a szemet, s a harangok alól kitekintve a távolban a szekszárdi hegyvonulat sziluettje sejlik. Ez a vidék ebben a védelemben még ma is meg tudott maradni a szó jó értelmében vett vidékinek és emberléptékűnek. Egy sziget, ahol jó kikötni, megismerkedni az őslakókkal, visszatérni a ma már elfeledettnek tűnő emberség birodalmába. Itt a föld alatti világ nem a megapoliszok alagútjaiban száguldó acélhernyókat, bennük mosolytalan, távolságtartó idegenek halmazát jelenti, hanem a ringó gyertyafényben összekapaszkodó, vidáman koccintó, gondjaikat a felszínen hagyó embereket.