A magyar bortermelő lelki alkata [antikvár]

Szekfű Gyula munkája a magyar bortermelő lelki akaratáról 1922-ben jelent meg először és utoljára. Kétségtelen, hogy ennek az időszaknak a jelentős részében - 1945 és 1990 között — sem Szekfű, sem a borkultúra, sőt, sajnos még maga a magyarságtudat sem volt túl elfogadott és támogatott hazánkban. Szerencsére az utóbbi évtized sokat változtatott ezen. Ezért is éreztük úgy, hogy érdemes szorgalmazni és támogatni ennek a műnek az újbóli megjelentetését. Szekfű egy gazdaságtörténeti mű keretei között fejti ki néplélektani és történeti szempontokat érvényesítő gondolatait. Véleményem szerint mégis leginkább a feltámadó borkultúra rajongói forgatják majd nagy érdeklődéssel e könyvet, mert bármilyen összetett is ez a mű, Szekfű szavai szerint „elsősorban bortermelő szakköreink olvashatják érdeklődéssel". A magyar bortermelés történetét a 18. század végétől kezdve mutatja be a mai olvasó számára - nem minden tanulság nélkül. A helyzet ugyanis sok mindenben hasonló a maival. Akkor is úgy véltük, hogy termékeink minőségük alapján a világ élvonalába tartoznak, ám azt a világ nem hajlandó elismerni, a pannon medence borkultúrájáról nem vesz tudomást. Vélekedésünkben minden bizonnyal sok az igazság, azonban a kialakult helyzetért semmiképpen nem a világ a hibás. A történettudós elemzési kísérletének tanulsága ma is teljes egészében aktuális: a világ elismerését csakis komoly erőfeszítésekkel lehet kivívni. Egy dolog tisztán kiviláglik a műből: a magyar nép borivó nemzet volt, annak minden nyilvánvaló jelentésével és következményével együtt. Igen sajnálatos, hogy történelmünk úgynevezett szocialista korszakában kivívtunk magunknak egy dobogós helyezést a tömény italok fogyasztásának világranglistáján. Nem kell különösebben részleteznünk, mennyire el térő a pálinkaivók és a borivók habitusa, lelki alkata. A magyarországi borkultúra a polgári életforma része volt, amelyet sajnos a Kádár-korszak évtizedei - talán nem véletlenül - szinte nyomtalanul eltüntettek