Minden napra egy törvény [antikvár]

Előszó Az emberi faj fennmaradása és siicere a icezdetelctől fogva a valósággal való szoros kapcsolatunktól függött. Őseink számára ez azt jelentette, hogy nagyon érzékenyen kellett viszonyulniuk a környezetükhöz, észre kellett venniük az időjárásban beálló legapróbb változásokat, számítaniuk kellett az ólálkodó ragadozókra, és fel kellett ismerniük, hol kínálkozik lehetőség az élelemszerzésre. Állandó éberségre és készenlétre volt szükségük, és folyamatosan olvasniuk kellett az őket körülvevő világ jeleiből. Ilyen körülmények között - amikor ekkora a közvetlen nyomás, és a legkisebb figyelmetlenségen is élet és halál múlhat - az emberi agy nemcsak a veszélyek érzékelésére alkalmas eszközzé fejlődött, hanem lassan, fokozatosan arra is képessé tette őseinket, hogy uralmuk alá hajtsák a veszélyes környezetüket. Abban a pillanatban, hogy nem kifelé figyeltek, hanem befelé, és átengedték magukat a vágyaknak és ábrándoknak, a valóság kíméletlenül megbüntette őket a képzelődésért és a rossz döntésekért. Ma, sok százezer évvel később is ugyanazt az agyat használjuk, amely ugyanarra a célra való. Ám mivel nagyrészt átvettük az irányítást a környezetünk felett, és a fizikai kényszerítő tényezők jelentős mértékben csökkentek, a veszélyek is sokkal kevésbé nyilvánvalóvá váltak; leopárdok helyett inkább emberek képében jelentkeznek, akikkel ravasz lélektani machinációkba és körmönfont politikai és társas játszmákba kényszerülünk. Ezzel pedig az a legnagyobb probléma, hogy mivel a veszélyek ma már kevésbé egyértelműek, az elménk is egyre kevésbé érzékeny a környezetünkre; befelé figyelünk, elmerülünk az álmainkban és a fantáziavilágunkban. Naivvá válunk. A bajt csak tetézi, hogy kultúránknak köszönhetően mindenféle hamis elképzeléssel van tele a fejünk arra vonatkozóan, milyennek is kellene lennie a világnak és az emberi természetnek, ezért nem olyannak látjuk, amilyen valójában. Igaznak fogadjuk el a tévképzeteket, azok alapján cselekszünk, és akárcsak a múltban, a környezetünk és a valóság előbb-utóbb megbüntet bennünket a hibás viselkedésünkért. Lehet, hogy az életünket nem veszítjük el, a karrierünk és a kapcsolataink azonban kárt szenvednek. Aztán persze másokat hibáztatunk a bajainkért, holott a probléma mindvégig bennünk volt, a saját naivitásunkból és a magunkba szívott ábrándokból ered, amelyek tudattalanul vezérlik a tetteinket. íme kultúránk néhány hamis képzete, amelyek könnyen tévútra vezethetnek: ha a karrierünkről van szó, azt hisszük, az jelenti jövőbeli sikerünk zálogát, hogy milyen iskolába jártunk, kit ismerünk, és kikkel állunk kapcsolatban. Úgy gondoljuk, hogy mindenáron kerülnünk kell a hibákat, a kudarcokat és a konfliktushelyzeteket,