Emberszemlélet [antikvár]

Előszó Vannak emberek, akiket így mutatunk be: ő X.Y. - és őszintén hozzáfűzzük, hogy „élete egy nyitott könyv". GazsiZoli biztosan közéjük tartozik. Sőt, immár ez úgy is igaz, hogy az élete egy kinyitható könyv. Ugy ismerem, mint aki nem titkolja a véleményét, de nem is hivalkodik vele. Csak úgy ott hagyja, mindenki azt tesz vele, amit akar. Szerintem a „tiszta beszéd" a legfontosabb kifejezésmódja. A cégvezetésben kulcsfontosságúnak tartja, és a betegsége kapcsán ugyancsak ez határozza meg azt, amit mond, és azt, ahogyan mondja. Mert a betegségét évekkel ezelőtt - szó szerint halált megvető bátorsággal - először egy szűkebb szakmai közösség, aztán pedig a széles nyilvánosság elé tárta. Azért is, hogy példájával felhívja mindenki figyelmét a megelőzés fontosságára, és azért is, hogy erőt adjon azoknak, akiknek éppen erőre van szüksége. A megismerésre törekvésénél talán csak a közlésvágya erősebb. „Salátával dolgozom - mutatkozik be, hiszen az Eisberg hazai főnöke -, de talán nem beszélek zöldségeket." Az előadásból, posztból, társalgásból aztán villámgyorsan kiderül, hogy mennyire nem! A szakmai közösségi hálónak számító Linkedinen villámgyorsan felépült lelkes követőtábora a megmondhatója, hogy GazsiZoIinak mindenről és mindenkiről eszébe jut valami (vagy valaki). Nincs ez másképp ebben a vaskos kötetben sem: Jack Nicholson a Száll a kakukk fészkére című filmből egy kórházban töltött napról; egy talányos sírfelirat kapcsán a Tom és Jerry; vállalati díj alapításának apropóján a gyerekkorban megismert Jack Russell terrier; partra sodort kavicsokról a céges menedzsment tablója; a kintsugiról az értékes emberi közösségek (vagy fordítva). Ezek a váratlan és távoli képzettársítások jellemzik nyilvános előadásait, podcast-megszólalásait is, de GazsiZoli nem mutat más képet magáról magánbeszélgetésekben sem. Sokáig érveltem amellett, hogy a könyve borítóján ez szerepeljen: Gazsi Zoltán füves könyve. Füves könyv, amely orvosság sokféle bajra, kórra. Egyszerre ad vigaszt és mutat utat. Nem így lett. Beláttam, hogy ez a jelzős szerkezet ma már egészen másféle asszociációkat ébreszt. Nekem azonban akkor is az marad: egy könyv, amelynek a szerzője nem tanítani, hanem tanulni akar. Tanulni magáról, tanulni rólunk, tanulni arról, ami körülvesz bennünket. De az ő tanulása egyszersmind tanítás is. Ez egyazon érme két oldala.