Trianontól Bécsig [antikvár]

Előszó Tisztelt Olvasó! Engedje meg, hogy két személyes, igazán szubjektív élmény felidézésével kezdjem gondolataimat! Először az 1980-as években olvastam rendszeresen Horthy-kor-szakbeli újságokat, folyóiratokat és nemzetgyűlési felszólalásokat. Akkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy az iskolai képzésben és az akkori közvélekedésben, de a szakirodalom többségében is a korszakról kialakított kép jelentős mértékben eltért a forrásokból ki-rajzolódótól. Igazán felháborítónak azt találtam, hogy egy politikai diktatúrát legitimáló, pártfunkcióit tekintve kollaboráns rendszeralkotónak is nevezhető értelmiségi csoport képviselői fogalmazták meg leegyszerűsítő, történelemhamisító ítéleteiket. Az általuk is fenntartott struktúra volt a „Diktatúra", akár az ötvenes éveket, akár a későbbi, felpuhítottnak nevezett, ám annál lélekölőbb évtizedeit vizsgáljuk. A szovjet mintájú rendszer negatív ellenpólusának szerepébe kényszerített Horthy-korszak politikai struktúrája - egy komoly összehasonlítás esetén — szinte minden mutatójában felülmúlja későbbi, kíméletlen kritikusát. Nézhetjük akár a pártrendszer működését, a parlament funkcióit, a sajtószabadságot, a szólásszabadságot, akár a vallás és lelkiismereti szabadságot, a gazdasági liberalizmusról nem is szólva. Igaz, hogy a két világháború közötti rendszer sem nevezhető demokráciának, de a pluralizmus mércéjén keresztül vizsgálva nyugodtan kijelenthető, hogy sokkal demokratikusabb, liberálisabb, szabadabb, erkölcsileg szilárdabb, kulturális értelemben sokszínűbb és termékenyebb, történelmi és nemzeti értékeink iránt sokkal érzékenyebb, megőrzőbb és megtar-tóbb volt, mint későbbi „vérbírája". A külpolitikai függést tekintve pedig csak 1944 márciusa, azaz a német megszállás utáni megalázó helyzet hasonlítható össze a Vörös Hadsereg több mint negyven éves jelenlétével.