Magyar polgári jog - Öröklési jog [antikvár]

Bevezetés Az emberi társadalom történetében a törzsi-nemzetségi rend felbomlásával párhuzamosan jött létre és fokozatosan vált uralkodóvá a termelési eszközök és fogyasztási javak egyéni elsajátítása, a magántulajdon. Minél inkább előrehaladt ez a társadalmi folyamat, annál inkább válaszra várt a magántulajdon halál esetére történő jogutódlásának kérdése, vagyis jogi elismerésre várt az egyéni öröklés, tehát az öröklési jog igénye. Az egyszerű árutermelés legfejlettebb jogrendszere, a római magánjog alakulása igen jól példázza ezt a társadalmi összefüggést: a gyorsan tért hódító és erősödő magántulajdoni berendezkedés életre hívta az öröklést és az öröklési jogot. A magántulajdoni rend és az öröklés összefüggését a történelmi-társadalmi fejlődés későbbi időszakaiban is világosan nyomon követhetjük. A feudális tulajdon kötöttségei korlátozzák a magántulajdont és egyben behatárolják a vagyon halál esetére történő átörökíthetőségét is. Más módon, de még nagyobb mértékben korlátozott a magántulajdon szerepe a szocialista tulajdoni rendszerben; s ezért szűk körre, az egyéni tulajdon körére szorul vissza az öröklés lehetősége is. A kapitalista tulajdoni berendezkedés a magántulajdon szentségére épül; ennek egyenes következménye az öröklés lehetőségének teljes körű jogi elismertsége. Nem véletlen, hogy a kialakuló és megerősödő kapitalista társadalmakban a vagyoni - és köztük az öröklési jogi - viták nemcsak az igazságszolgáltatási gyakorlatban foglalnak el jelentős helyet, hanem átszövik az élet egyéb színtereit is. Feltűnő például, hogy milyen fontos szerepet játszanak e korok (mindenekelőtt a 19. század) szépirodalmában az örökösödési viták, az öröklési jogi perek; elég ezzel kapcsolatban a múlt század regényirodalmára: Dickens, Trollope, Balzac, Jókai és Mikszáth műveire utalni. Nem szépek, bár gyakran humorosak, sőt épületesek ezek a perpatvarok e kiváló irodalmi feldolgozásokban: a vagyonszerzés, a bírvágy elhatalmasodása szépen lepleződik le bennük. Szellemes rövidsége miatt idézzük meg itt Gianni Schicchi - Dante Isteni Színjátékában (Pokol, XXX. Ének) is felvillantott és Puccini által vígoperai librettóhoz felhasznált - történetét. A dúsgazdag firenzei Buoso Donáti halálakor annak távoli rokona, Simoné de Donáti - egy szép lovat jutalmul ígérve - arra bírja rá Gianni Schicchit, hogy a haldoklót imitálva mondja tollba a jegyzőnek a vagyonos örökhagyó végrendeletét. Schicchi - Dante szerint, Babits fordításában -, „hogy szert tegyen a ménes csillagára, magára vette a meghalt Buoso Donáti alakját, hogy testamentumát ő megcsinálja". A hamis végrendeletre bujtogató Simoné és a többi rokon, természetesen, mind magát várja fő kedvezményezettnek; a ravasz Gianni Schicchi azonban - a helyzettel élve, Simoné és a többi rokon elképedése közepette - a hagyaték túlnyomó ré-