Hivatalos nyelvünk [antikvár]

Minden nemzet arra törekszik, hogy tulajdon nyelvét kiművelje és más nyelvek ártó hatásától megoltalmazza. Mert a nyelv egy-egy nép egyéniségének a kifejezője, gondolkodásának a tükre, művelődésének a fokmérője, erkölcsi vagyonának a legdrágább kincse. Nagy Széchényink időtlen időkig meghatározta nyelvünk iránt való kötelességünket, mikor kimondta a jelszót: Nyelvében él a nemzet! Nekünk magyaroknak különösen is ragaszkodnunk kell nyelvünkhöz, ha nemzetként akarunk élni továbbra is. A hozzá való szívós ragaszkodásnak köszönhetjük, hogy bár idegen népek óceánjától vagyunk körülvéve, egy évezred ostromló hullámai sem tudták alámosni partjainkat. Pedig volt idő, mikor e hullámok már-már elborítottak bennünket. De a nemzet egészséges ösztöne megérezte a bajt és íme: Él magyar, áll Buda még! Egy évezred küzdelme megtanított bennünket, mekkora kincsünk ez az édes magyar nyelv. Őrizzük, ápoljuk tehát továbbra is szent örökség gyanánt. Necsak arra törekedjünk, hogy az állami élet minden terén érvényesüljön ; hanem arra is, hogy szűzi tisztaságában, káros befolyástól ment eredetiségében őrizzük meg utódaink számára. Ezt a célt szolgálja a nyelvtisztogatás ügye. Sok és nagy feladat vár reánk, ha meg akarunk szabadulni attól a sok idegenszerűségtől, amely más nyelvek révén a mi nyelvünkbe szivárgott.