Tiszatáj 2015. július [antikvár]

DARVASI LÁSZLÓ Taligás megérkezik Szegedre 1728 kora NYARÁN, SZÁRAZSÁG (regényrészlet] Órák óta haladunk pihenés nélkül, recseg a taligám, néha nagyokat zökken a kereke. Ez most szokatlanul hepehupás vidék. Táncol a homok, táncoltatja a szél, zörögnek a nagyra nőtt kórók. Hogy remeg előttünk a sík, remeg és fordítja magát. S akkor egyszerre csak egy vers kezd szólni bennem, mint valami kicsiny kápolna rekedt harangja. Nem vagyok képes ezt a verset elmondani, csak azt tudom, hogy Örökség a címe, és hogy egy itt élt költő írja és mondja majd. Majd valamikor. Sokára. Ezen a tájékon dúdolja el, hogy az ég megrágott koponya, és a szemüregből rossz napok és rossz holdak bámulnak. Koponyából néz ránk az idő, nem számol. Mi meg élünk alatta, e koponyaég alatt, s tán néha eszünkbe jut, hogy ez az elrohadt isten koponyája. Na, azt hiszem, ezért elevenen nyúznának meg. Félek. De nem ezért félek. Lepke száll a kézfejemre, billeg a szárnya, tudom, mindjárt tovalebben, és az olyan, mintha meghalna valami bennem, ettől félek. Egyszer Paulinának. Csönd, és kuss, Barbara. Félek. Egy nap szavalok a pusztának. Barbara kuncog. Nem hallja senki, te ostoba. Nem hallom én se, nem hallja Taligás, nem hallja a föld, az ég, a szép, a nap. Akkor jó, mondom. Mi a jó? Hogy senki se hallja. Akkor biztosan jól szavaltam, te kis buta. Indulunk tovább. Most nem félek. Végig a Szegedre tartó úton megfigyelhettem a hulladéknak azt a fajtáját, mit csak egyetlen emberi csoportosulás képes maga után hagyni, a méla karavánokban.