Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika [antikvár]

Vala-minta (Beköszöntő) 2006-ban emlékezett meg a magyar irodalomtudomány Tinódi Sebestyén halálának 450. évfordulójáról. Bár túlzás volna az emlékév kifejezés, mégis több olyan rendezvénybe sor került ekkor, amely egyik legismertebb XVI. századi költőnk életművével foglalkozott. Az MTA Irodalomtudományi Intézete és a Magyar Régizenei Társaság 2006. május 5-én Budapesten, az Illyés Gjoila Archí-wmban rendezett emlékülést keveset írtam, iga:^t írtam". Tinódi Sebestyén és a régi magjar verses epika címmel, 2006. december 9-én pedig a kolozsvári Babe j-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéke (magyarországi vendégelőadókkal kiegészítve) „Un ennek írása a^ó Kolo^várba" cimmcX. Abban az évben ez volt a harmadik közös konferencia Kolozsváron a két műhely részvételével (a rene-szánsz-kutatók Emlékedet és devóció a régi magyar irodalomban címmel tanácskoztak, a XVIIL század kutatói pedig Felvilágosodás, Erdély témakörben). Mindez világosan jelzi azt a lehetőséget, amely a határon inneni és túU magyar tudományos közösségek együttműködésében rejlik, s amely évről évre bővül. E kötetben javarészt a budapesti és kolozsvári tanácskozáson elhangzott előadásokat adjuk közre. Ezek sorát egy, Idfejezetten e kötet számára, felkérésre készült tanulmány (Király Péter) és egy doktori értekezésből kiemelt fejezet (Domokos Gyöngyi) egészíti ki, valamint a Tinódi életének utolsó színhelyén, Sárváron évek óta rendszeresen (2006-ban is!) megrendezett emlékülések egyik előadása (Kerny Terézia). Kétségtelen, hogy Tinódi Sebestyén életművét több tudományág tudja vizsgálni a maga sajátos módszereivel; mostani összeállításunkból viszont hiányoznak a történészek. Más kérdés, hogy a XVIII—XIX. századi kútfőktől Sugár Ist\^án és Szakály Ferenc Cro/z/íTtf-kiadásig (1984) szinte mindenki elsősorban történeti forrásként kezelte Tinódi históriáit, tehát e téren valamivel több előzményre tekinthetünk vissza. Az irodalom- és zenetörténeti sztereotípiák lebontása viszont jelentős késéssel indult meg az 1990-es években. E téren (is) feltétlenül szükségesek az interdiszciplináris kutatások: ezekre biztatnak a rendhagyó ajánlások, három kutatási irány képviselőinek tollából. A „Tinódi-jelenség" magába foglalja az első önálló magyar nyomtatott kötetkompozíciót, a kortárs politikai és hadiesemények tényfeltáró „újságírói" bemutatását, a főúri szolgálatban álló énekszerző érdemeiért „elvárható" nemesi előjogokat, mindeközben a hegedős énekmondás önsajnáltató gesztusait és tréfás panaszait, a humanista metrikus dallamok és a reneszánsz lantzene sokszorosan átszűrt, mégis világosan érezhető hatását — s mint tudjuk, az első iro-