Sorsom emlékezete [antikvár]

A védőborító széle töredezett, szakadozott.
Ennek a könyvnek van egy kulcsmondata: tulajdonképpen mi történt. Úgy értem: bennünk. Az irodalomban. A világunkban. Tulajdonképpen. Mert az, hogy mi történt és miképpen, az köztudott. Van, aki látta, még több, aki hallotta, és akad olyan is, aki olvasta. Mellesleg minden magyarázkodást feleslegessé tesz a jelenkor. Az történt, ami ide vezetett. A jelen irodalom eredményeihez, értékrendjéhez, erkölcséhez, közállapotaihoz. Itt van mindjárt a könyvem címében is megemlített háború utáni bűntelenek, a ma már ötvenvalahány évesek nemzedéke. Mennyi romantikus világmegváltás, mennyi felesleges hit, sőt: mennyi illúzió tapad életükhöz, könyveikhez. És az is, amit ők úgy hívnak: közéletiség. Az egyre szaporodó új rajok, csoportok, nemzedékek alig győzik korrigálni irodalmunk pályaívét. Pályakiigazítás? Egyetértek. Nem is kell mondani, tudom: Európa, a világ, az egyetemesség felé. Azonosulás az emberiséggel! Ó, nagyon értem én ezt! Nemcsak az irodalmár, a fizikus, de maga a földmívelő sem lehet meg ezen úticél nélkül. De álljunk meg egy szóra! Mi tagadás, sokat bukdácsoltunk, viszont ma már tudjuk a műszer nevét: emberség. Ez mutatja: merre. (Akkor is ez mutatta!) Az ember megáll a Brassai utca sarkán Kolozsváron, vagy Bukarestben akár a Scinteia Ház előtt, de állhat Szebenben is vagy egyebütt, és az a műszer mutatja, hogy merre. Mert Európához csak Kolozsváron, Szebenen, Bukaresten keresztül juthatunk el. Csak egy dolgot kellene tudni azért, hogy hagyományokat, tapasztalatokat el ne herdáljunk, és nemcsak a múlt miatt, a jövő miatt is: mi történt. Mondom: tulajdonképpen.