Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Dionysos ünnepe
Véget ért az attikai szünet. Kipréselték a szőlőt, lefejtették a bort - s úgy tűnt, mintha magának Dionysosnak, a szőlőtermesztés istenének vére folyna el kádakban és hordókban. Kopaszon, kifosztva meredeztek a venyigék, álomba merült az egész természet. De néhány hét múlva már kibujtak az első rügyek a fákon és bokrokon, zöldbe borult a határ; bimbók fakadtak a messzi földön híres rózsatöveken, s az olajfák édes-fojtó illata a tenger felől beáramló sós pára ízével olvadt össze. Mintha meghalt volna a természet s a termést ápoló isten, de máris új életre kelne. Így megy ez évről évre, új sarjadás követi a régi halálát, munkába szólítva a parasztokat.
A termés isteneinek kultusza jóval a civilizáció előtti időkre nyúlik vissza. A földből élő nép istenként imádta magát a földet, a vizeket, erdőket, félő rajongással szemlélt minden természeti tüneményt. Áldozatokkal, mágikus szertartásokkal igyekezett megnyerni a természet kegyét, melyet úrnak érzett élete fölött. Később az elemeket s a jelenségeket mint emberformájú isteneket imádta, melyeket ő alkotott magának, a maga képmására és hasonlatosságára.